OPETH - Sorceress (2016)

2016. szeptember 24. - Kovenant

opeth_cover.JPG

A 2008-as "Watershed" albumot követően már a harmadik olyan lemezt teszi le elénk az asztalra a svéd Opeth, amely az új zenei irányt követi: nevezetesen Mikael Åkerfeldt és csapata ismét a feje búbjáig merült a hetvenes évek progresszív rockjába és leszállított nekünk egy alapjáraton ötvenhat perces monstrumot (a két bónuszdalt sajnos a kiadó nem volt elég kegyes megosztani magazinunkkal). Szeptember 30-án érkezik tehát a Nuclear Blast gondozásában a "Sorceress", mely kétség kívül az év egyik legvártabb korongja a metal színtéren. 

Az Opeth pályájának értékeléséhez két együttest hoznék fel hivatkozásként: ők pedig az AC/DC és az Iron Maiden. Ha a zenei fejlődés szót kellene értelmeznünk, csak a fejünket vakargathatnánk. Mi számít pontosan fejlődésnek? Új és még újabb hatások, stílusok beépítése vagy éppen a jól ismert zenei tartalom, a dallamok, a dalszerzői eszköztár finomítása, magasabb szintre emelése?

De egyáltalán szükség van-e bármi ilyesmire? Mi van akkor, ha egy csapat (vagy igazából a dalszerzői magot alkotó zenészek) már a legelején valami olyan egyedivel állnak elő, amivel egy komplett életműhöz szolgáltatnak bőven elégséges alapanyagot? Az előzőre az Iron Maiden, az utóbbira az AC/DC a tökéletes példa. A britek az 1999-es kvázi-újraindulásukat követően érezhetően fordítottak egyet a kormánykeréken: a korábbi ütős, himnuszjellegű, négyperces slágereik helyett (melyek mellett helyet kaptak persze tízperces dalszörnyek is) szép lassan átálltak a valóban progresszív metalnak nevezhető epikus, kifejtős, összetett lemezekre, mely a tavalyi "The Book Of Souls" dupla albumon érte el csúcspontját. 

Angus Youngék pedig - akárcsak az őket pár év késéssel követő Motörhead - a zenei konzisztencia mintapéldányai. Régi vicc, hogy ők immár tizenvalahanyadik alkalommal készítik el újra és újra ugyanazt a korongot (ami természetesen költői jellegű, átgondolatlan túlzás). Egy biztos: sok mindent lehet mondani az AC/DC, az Iron Maiden vagy éppen a Motörhead teljesítményére, de azt nem, hogy bárkit másoltak volna, legyen az akár konkrét banda vagy éppen egy adott korszak zenei világa. Mindig saját magukat adták és valahol itt keresendő a zenei hitelesség és őszinteség magyarázata. 

Mit kezdjünk tehát az Opeth friss albumával? Mikael Åkerfeldt - mivel ez mára az ő szólóprojektje, egyedüli dalszerzőként tulajdonképpen saját neve alatt is kiadhatná a lemezeit - kétség kívül egy enciklopédikus tudással és ismeretekkel felvértezett, veterán muzsikus, akinek a kisujjában van minden, amit tudni érdemes az elmúlt negyven év rock/metal trendjeiről és fejleményeiről. Volt egy évtized (1995-2005), amikor az Opeth minden kiadványa eseményszámba ment, az underground kedvenceiből a fősodorbeli komoly kereskedelmi sikerekig mindent elértek, ráadásul komoly szerepük volt a death metal fejlődésében, behozva a dallamok és a progresszivitás szerepét pontosan akkor, amikor az teljesen kiment a divatból.

Ismert, hogy Åkerfeldt megszállott rajongója a hetvenes évek rock/metal zenéjének, hatalmas vinyl-gyűjteménnyel rendelkezik és nincs olyan elfeledett, obskúrus, egydemós mongol progresszív banda, melyről ne tudna órákat mesélni. Vagyonokat költ a kollekció folyamatos bővítésére, de legfőképpen hallgatására és tulajdonképpen a "Sorceress" az első alkalom, amikor valami végképp megváltozott a hozzáállásában. 

A "Heritage" és a "Pale Communion" albumok is hasonlóak voltak, de a "Sorceress" esetében az Opeth valami olyasmi zsákutcába futott bele, mint a szintén svéd Spiritual Beggars a 2016-os "Sunrise To Sundown" kiadványán (lemezkritika ITT). A "Sorceress" olyan, mintha egy múzeumi tárlatvezetésen járnánk, ahol kaleidoszkópszerűen kavarognak a hangminták és melynek végén átfogó képet kaphatunk a teljes hetvenes évek zenei palettájáról, külön kihegyezve a dolgot néhány alapcsapat teljesítményére.

Nem voltunk eddig hozzászokva ahhoz, hogy az Opeth tribute-bandaként eljárva lemásol egy-egy ismert zenekart, illetve Åkerfeldt ikonikus előadók hangját, kiejtését, manírjait lopja el, hogy azt valami falrengető újításként adja elő. Állítsuk hát össze a leltárt, milyen zenei építőelemekből áll össze az új Opeth album.

Pink Floyd (korai Syd Barrett-féle pszichedelia és fájdalmas Roger Waters-önmarcangolás), Led Zeppelin, Deep Purple, Emerson, Lake & Palmer, no meg Jethro Tull. A címadó tétel tartalmazza talán a legfrissebb hivatkozási pontot, hiszen abban Alice In Chains-dallamok és harmonizált vokálok ütik fel a fejüket, kétségtelenül kellemes húzást adva a dalnak.

Vannak szerzemények, melyek egy az egyben plágiumok: a Will O The Wisp egy olyan tökéletes Jethro Tull kvintesszencia (még a címe is vicces utalás a Pussy Willow című JT-klasszikusra, de dallamaiban és hangszerelésében inkább a Jack-A-Lynn, a Cold Wind To Valhalla, Thick As A Brick hármashoz áll közelebb), hogy simán kiadható lenne a britek egy ritkaságválogatásán. A legszomorúbb azonban, hogy ez a dal messze kiemelkedik az egész korongról minőségében és megvalósításában, egyértelmű kópia-jellege ellenére is.

Nem fárasztom az olvasót azzal, hogy tételenként azonosítjuk be, az adott dal melyik zenekar hangról-hangra, dallamról-dallamra történő másolása. Akár érdekes társasjáték is lehet ez fiatalabb rockrajongóknak, már ha egyáltalán van ennek bármiféle értelme is.

Érdekes, hogy két-három szerzemény vegytiszta 3-D nyomtatással készült utánérzése egy-egy adott előadónak, míg máskor (főleg a hosszabb számok esetében) kész kavalkáddal állunk szemben: mindenféle átmenet nélkül jön egy korai Pink Floyd, majd ELP, aztán Deep Purple és pontosan ez az egyik legnagyobb problémája is a lemeznek. A legtöbb nótában a különböző alkotóelemek oda vannak hányva, nem állnak össze egésszé. 

A legviccesebb (és legszomorúbb is egyben) az, ahogy a kiadós promóanyagban Åkerfeldt előre próbálja kivédeni a negatív kritikákat. Jön a szokásos sablonszöveg: akinek nem tetszik, az ne hallgassa, szélesre tártuk kreativitásunk kapuját, minden eddiginél előbbre mutató anyagot készítettünk, ha valaki túlságosan szűk látókörű, akkor bele se fogjon a lemezbe, a fejlődésünknek nincs határa, stb.

Bevallom, értetlenül állok a "Sorceress" előtt. Egyszerűen nem értem, hogy mire jó ez. Mi értelme van negyven éve készült lemezeket újrajátszani, dalokat újraírni, még ma is élő és koncertező előadók kiejtését, hanghordozását utánozni, egyáltalán: egy rég letűnt korszak amúgy szenzációs és máig is etalonként hivatkozott teljesítményét felmelegíteni, mint szerda este egy hétvégi húsos káposztát? Majd mindezt fejlődésként eladni? 

Sokszor leírtuk már, de a nosztalgia, a tribute-hozzáállás a rockzene (illetve bármilyen művészeti ág) halálát jelenti. Nos, a pontszám kizárólag a produkció színvonalának, a közreműködő zenészek felkészültségének, a tökéletes hangzásnak és a lemezbe ölt rengeteg munkaórának szól. Amúgy pedig ez talán 2016 egyik legfeleslegesebb albuma: aki tényleg kíváncsi a hetvenes évek rockzenéjére, az hallgassa az eredeti előadóktól, akikre akkor is emlékezni fognak, amikor ... Hagyjuk.

6,5/10

opeth_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr811738199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.