METALLICA - Hardwired... To Self-Destruct (2016)

2016. november 15. - Kovenant

metallica_cover_1.jpg

Hát itt van, ezt is megértük. November 18-án érkezik a Metallica tizedik stúdióalbuma "Hardwired... To Self-Destruct" címmel a Blackened Recordings gondozásában, mely a csapat saját kiadója. Nyolc év telt el utolsó korongjuk, a 2008-as "Death Magnetic" óta: ha azt mondjuk, hogy a világ alapvetően változott meg azóta, akkor igencsak finoman fogalmazunk. Szinte egy teljes generációnyi rockrajongó cserélődött le időközben, illetve érkezett egy új, amely úgy tekint csak a thrash metal alapító atyáira, mint a fater öreges, megereszkedett, lötyögős country rockjára. Képes-e egy zenekar a megalakulását követő 35 évvel a háta mögött releváns maradni, illetve egyáltalán érdemes-e ezt megpróbálnia? 

Tetszik vagy sem, mára a Metallica maradt az egyetlen olyan kemény rock zenekar, amely képes vezető hírként bekerülni a legkülönfélébb nyomtatott és online sajtótermékekbe: mivel tagjai még mindig viszonylag fiatalok (ötvenes éveik első felében járnak), nem veszélyeztetik őket olyan egészségügyi problémák, mint a népszerűségükben hozzájuk mérhető ausztrál AC/DC-t. Sajnos ma már egy rockzenész a halálával kelti a legnagyobb médiahullámokat, illetve akkor kíváncsi rájuk egyáltalán a szélesebb közönség. 

Ilyen értelemben a Metallica mindenképpen kulturális jelenség és ha belegondolunk, ez egészen elképesztő teljesítmény, főleg, ha számításba vesszük, hogy ők a metalzene extrém végéről érkeztek, majd lettek a világ legnagyobb rockbandája. A thrash metalból indulva, illetve annak elemeit a mai napig megtartva sikerült százmilliós lemezeladásokat, rendkívül sikeres, két-hároméves világ körüli turnékat produkálniuk. Természetesen az egy másik világ volt: nincs értelme bármit is számon kérni a mai csapatoktól, de a Metallica sikere - ma már véglegesen úgy tűnik - egyszeri és megismételhetetlen csoda volt.

Az amerikai brigád annyi minden mással is foglalkozott az elmúlt 15-20 évben, hogy felsorolni is nehéz: dupla feldolgozásalbum, szimfonikus zenekarral rögzített különleges lemez, saját fesztivál Orion Music + More néven (mely mindösszesen két évet élt meg és konkrétan pénzügyi katasztrófába torkollott, így le is fújták), félig fikciós/félig koncertfilm, művészi indíttatású és súlyos megütközést keltő együttműködés Lou Reeddel a "Lulu" képében, de előtte még kisebb kitérő a dokureality világába a rendkívül megosztó "St. Anger" album kapcsán ... Az 1997-es "Reload" kiadványt pedig a mai napig mindösszesen kettő sorlemez követte, ami húsz év alatt nagyon vékony teljesítmény. 

A 2008-as "Death Magnetic" korong - ennyi idő után visszatekintve talán már kijelenthető - nem felelt meg a felfokozott várakozásoknak. Rick Rubin sztárproducer, aki a nyolcvanas és kilencvenes években a metal/rockszíntér klasszikusabbnál klasszikusabb albumait segített létrehozni (Slayer, Red Hot Chili Peppers, Beastie Boys, Danzig, System Of A Down, stb.), nem bizonyult jó választásnak. Rubint az elmúlt tizenöt-húsz évben azon rockbandák hívták meg a stúdióba, akik finoman szólva is túl voltak már fénykorukon és vissza akartak térni a gyökereikhez. Amolyan karriermentő figura lett belőle, de sosem sültek el jól ezek a próbálkozások: AC/DC - "Ballbreaker", ZZ TOP - "La Futura", Slipknot - "Vol. 3: (The Subliminal Verses)" és a sor még folytatható. Rubin receptje mindig az volt, hogy "ássatok le önmagatokba és hozzátok elő azt, amiért zenélni kezdtetek!" Ez általában az adott banda korai albumainak jó esetben inspirációként történő felhasználását, rosszabb esetben szimpla kreatív másolását jelentette. A keverési-hangzásbeli anomáliákról most ne is beszéljünk, mely a "Death Magnetic" kapcsán majdnem újrakeveréshez és termékvisszahíváshoz vezetett.

Most Greg Fidelman lett a producer, aki már két alkalommal is dolgozott a bandával hangmérnökként, a társproduceri feladatokat pedig Hetfield és Ulrich látta el. Nos, a hangzással nem lehet problémánk: tisztán, kiegyensúlyozottan szólal meg a korong, Trujillo basszusgitárja pedig olyan húzást és súlyt ad a daloknak, amilyet utoljára a Fekete Album idején tapasztalhattunk. 

Hetvennyolc perc, tizenkét tétel, testvériesen két CD-re osztva: ezt kapjuk a "Hardwired... To Self-Destruct" esetében. Ha gyors számvetést szeretnénk végezni, akkor ezt a lemezmonstrumot úgy jellemezhetnénk, hogy az első korongra a gyorsabb, thrashesebb, de mégis dallamosabb, könnyebben emészthető és a nyolcvanas évekre leginkább visszakacsintó nóták kerültek, míg a második CD olyan, mintha a Fekete Album és a "Load" világát kevernénk össze: középtempós, groove-os, iszonyatosan húzós, sötétebb hangulatú szerzemények birodalma ez, így ehhez fokozottabb figyelem szükséges, mert nem adja könnyen magát.

Nem véletlen, hogy a felvezetőként közzétett mindhárom nóta az első CD-ről való: bevallom, én a Hardwired, a Moth Into Flame, de különösen az Atlas, Rise! hallatán nagyon nagy reményeket fűztem a friss anyaghoz és most, a harmadik napi folyamatos hallgatás után nyugodt szívvel mondhatom, hogy egy cseppet sem kellett csalódnom. A Metallica az elmúlt húsz évének magasan a legjobb teljesítményét nyújtja: nagyon régen fordult már az elő velem, hogy úgy bólogatok a csapat újabb dalaira, mint az egyszeri észak-koreai pártfunkci a Kedves Vezető háromórás termelési és geostratégiai előadását hallgatva.

Ami viszont a legfontosabb: újra sikerült teljes értékű, nagybetűs dalokat írni, dallamos és jól megjegyezhető, együtténeklős refrénekkel, több hangulati és témaváltással: a rémálmaimban se jöjjön elő a "St. Anger" szerzeményeinek monotonitása, a végtelenségig ismételt riffek. És bár ez az első Metallica korong, amin Kirk Hammett nem szerepel társszerzőként, a szólóiban ismét van tűz és düh, ami például a "Death Magnetic" esetében nem mondható el. 

Az egyik legérdekesebb tétel az Am I Savage?: itt szinte doomosan, Black Sabbath módjára építkezik a nótaszerkezet. De a második CD egész hangulata komor, sőt, kifejezetten sötét: a Motörhead-szövegidézetekkel teli és Lemmy tiszteletére írt Murder One talán a kelleténél is nyomasztóbb, de a nyitó Confusion is az a málházós, kilátástalan kezdőriffjével. 

Nos, a "Hardwired... To Self-Destruct" album pontosan az a lemez, amit a csapat rajongói nagyon vártak már, mégpedig elég régóta: tűhegyesre kicentizett, ütős dalok, amelyekben végre ismét megjelent a veszélyesség, az a dög, ami talán a Fekete Album idején jellemezte utoljára az amerikaiakat. A három kihozott kislemeznóta révén pedig máris eljutottak a mainstream rádiók és sajtó világába is: ennél többet ma metalzenekar nem érhet el. Nem minden nóta hibátlan, ne is várjuk ezt el: de átkozottul közel kerültek a régi dicsfényükhöz. Akárcsak a Moth Into Flame című tételben a világítás körül köröző molylepkék. 

8,5/10

metallica_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5911962755

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2016.11.17. 00:39:24

ha nem is dobbantotta meg a szívem a hallott pár szám, de mindenképpen tetszetősebbek, mint az utóbbi sok év munkája

ROBERTO 2016.11.17. 14:22:47

Hát tudjátok, nekem az a véleményem, hogy kiadták a fekete albumot, és feloszlottak. Azóta nem sikerült számottevő zenét összeütniük.

Imrich Bölcskey 2016.11.17. 22:09:18

Kibaszott jó. A justice for all óta a legjobb cucc.

pingwin · http://pingwin.blog.hu 2017.02.26. 15:16:16

@Imrich Bölcskey: most, hogy már egy kicsit hosszabb ideje hallgatom a lemezt, egyet kell, hogy értsek veled

nekem már a fekete albummal is voltak gondjaim, viszont a st anger-t újrahallgatva se volt annyira rossz, de lehet, hogy mégis