MASTODON - Emperor Of Sand (2017)

2017. március 20. - Kovenant

mastodon_cover.jpg

Március 31-én érkezik a Reprise Records gondozásában az év egyik legjobban várt rockalbuma, az amerikai progresszív metal csapat, a Mastodon hetedik korongja "Emperor Of Sand" címmel. A 2014-es "Once More 'Round The Sun" (lemezkritika ITT) talán leginkább a 2011-es "The Hunter" folytatásának tűnhetett, de az "Emperor Of Sand" egyértelműen más: talán ez a lemez távolodott a legmesszebbre a zenekar első három albumát fémjelző extrém iránytól és nyert itt teret végképp a hard rockos, progresszív megközelítés.

Ez a változás nem volt váratlan: gyakorlatilag a harmadik album, a 2006-os "Blood Mountain" óta érezhető volt a folyamatos igény a keretek tágítására, mintha a Mastodon kezdte volna szűknek érezni az extrém metal által biztosított szállásterületet. Tetten érhető volt ez a tiszta ének teljes térnyerésében, illetve a kezdeti hardcore elemek háttérbe szorulásában, de legfőképpen talán a dallamokra koncentráló nóták hangsúlyos megjelenésében. Mivel négy szenzációs hangszeres alkotja a csapatot, akik közül hárman ráadásul kifejezetten jó énekhanggal rendelkeznek, nem kell kompromisszumot kötniük, illetve pályájukon mára elérték azt a szintet, hogy még a rajongóik elvárására sem kell figyelniük.

Az új kiadvány a zenekartól megszokottak szerint laza konceptalbum: a dalok egy olyan férfiról szólnak, akit halálra ítéltek és kiraktak a sivatagba, tulajdonképpen a kiszabott büntetés passzív végrehajtásaként. A kilátástalan kóborlásról, a halál elfogadásáról, a mindenáron való ösztönszerű túlélési vágyról hallhatunk tehát itt tizenegy szerzeményt bő ötven percben, de az interjúkból egy mögöttes tartalom bontakozik ki. 

Az elmúlt két évben a csapat tagjai közül többen is kénytelenek voltak szembesülni baráti vagy családi körükben azzal, hogy szeretteik közül rákkal diagnosztizáltak valakit. Az egész album erről a folyamatról szól: a sokk feldolgozásáról, az elfogadhatatlan elfogadásáról, a küzdelemről, a gyógykezelés embert próbáló hónapjairól, a reménykedésről, majd - bármennyire is fájó - a legtöbb esetben az elkerülhetetlen halálról, melyet egyfajta megváltásként is értelmezhet már az út végén járó beteg.

Ez az alaptéma teljesen más tehát, mint az eddigi albumok során boncolgatott mondanivaló. Bár a zenei tartalom minden eddiginél színesebb, gazdagabb és talán befogadhatóbb is, mégis ez az egyik legkomorabb Mastodon lemez: még a Red Fang/Queens Of The Stone Age keverékeként leírható rövidebb, tempósabb, kicsit stoneres/alternatív rock ízű Show Yourself című nótáról mondható el, hogy található benne némi vidámabb hangulat, bár ez is a hagyományos dalszerkezetnek és a szinte slágeres felépítésnek köszönhető. A hozzá készült klip is egy az egyben hozza a Red Fang idiotizmusát, de valóban ez az egyetlen ilyesfajta tétel az egész anyagon.

A dallamok térnyerése mindenekelőtt az újdonságként érkező szenzációs refrénekben, többszólamú kórusokban, illetve a szólók minőségében tárul fel. Brent Hinds gitárjátéka egész egyszerűen lenyűgöző: olyan ötletesen, váratlan leleménnyel és látszólag olyan könnyedén tolja végig a nóták hangulatához tökéletesen illeszkedő, de azokat mégis teljesen más megvilágításba helyező, önálló dalokként is értelmezhető szólóit, hogy semmi más dolgunk sincs, csak hátradőlni és élvezni az utat, melyet a hathúrosával bejár velünk. 

Rengeteg olyan képzett gitáros van ma szerte a világban, aki köröket verne technikai tudásban akár a legnagyobb hetvenes évekbeli rockzenészekre is, ha valami csoda folytán erre alkalma nyílna. Egy dolog hiányzik belőlük és játékukból: a lélek. Egy gitárszóló ugyanis nem az adott zenész mesterségbeli képzettségét hivatott bemutatni, hanem az adott dalt, annak atmoszféráját, mondanivalóját kell saját eszközeivel kibontani, továbbvinni, bővíteni. Ha nem ez lebeg a gitáros lelki szemei előtt, akkor a játéka öncélúvá és így teljes mértékben feleslegessé válik, egyben kizökkenti a hallgatót az adott szerzemény hangulatából, azaz megtöri a varázst. 

Brent Hinds tökéletesen érzi ezt: érdemes meghallgatni a Roots Remain, a Jaguar God és az Ancient Kingdom című tételeket, melyekben varázslatos dolgokat művel a hangszerével. A Roots Remain egyben az album egyik legepikusabb szerzeménye: keményen indul, egy lágyabb, akusztikusabb középrésszel folytatódik, hogy aztán egy olyan szólóval végződjék, melyet a klasszikus rockiskola gyöngyszemének is nevezhetnénk.

A Clandestiny című dalban fogják leginkább felhúzni a szemöldöküket a keményvonalas rajongók: itt egy tipikusan a hetvenes évek progresszív rockjában megszokott billentyűs szólót kapunk, melyet akár a Genesis főnöke, Tony Banks is játszhatott volna az 1973-as "Selling England By The Pound" korongon. Ehhez érkezik egy gyönyörű, többszólamú refrén, no meg a végére ismét egy olyan szóló, amelytől az érzékenyebb lelkű rockerek elsírják magukat.

Természetesen szó sincs arról, hogy a Mastodon zenéje veszített volna bármit is a súlyából. Ugyanúgy a sludge metal adja a nóták, a riffek alapját, mint eddig, azonban mindez dalközpontúbb, lekerekítettebb formában történik. Talán adódik a párhuzam a másik élenjáró kortárs metal csapat, a francia Gojira tavalyi albumával (lemezkritika ITT). Ők is az extrém pólus, a death/thrash környékéről, annak is a technikás vonaláról indultak, hogy a "Magma" koronggal elérkezzenek egy letisztultabb, de éppen olyan invenciózus és előremutató anyaghoz, mely ugyanúgy egyedül áll a színtéren, mint az "Emperor Of Sand".

Már csak hab a tortán, hogy az album egy nyolcperces, progresszív, rengeteg hangulatot és érzést magában foglaló dalmonstrummal (Jaguar God) zárul: ebben a szerzeményben gyakorlatilag összegződik a teljes korong. Zeneiség, érzelmek, önállóan is megállni képes dalok: pontosan ezért (illetve ezek hiánya miatt) nem sikerül az elmúlt években sorra feltűnő klóncsapatoknak akárcsak a nyomába is érniük a Mastodon nevű csúcsragadozónak. Kétségem sincs afelől, hogy az "Emperor Of Sand" számos (vagy inkább számtalan) újság, online magazin és blog év végi listájának a legtetején fog trónolni: a Mastodon zenéje minden ízében, elsőre felismerhetően metal, de pontosan azokat a prekoncepciókat cáfolja meg, melyeket a műfajjal szemben a legtöbben mosolyogva és lenézően sorolnak. Nem mintha ez bármit is számítana.  

10/10 

mastodon_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6612349231

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

CSL 2017.03.26. 13:11:12

Már kb 25x meghallgattam de még mindig kiráz a hideg..

Kovenant 2017.03.26. 14:46:22

@CSL: Igen, tényleg ennyire jó.