THE VOID - Nullified (2017)

2017. március 26. - Kovenant

the_void_cover.jpg

Sok cikket olvastam és rengeteg véleményt hallottam az elmúlt időszakban arról, hogy a mai feltörekvő magyar metalzenekarok számára nem sok babér terem a színtéren. Több tényező nehezíti a helyzetüket: a rockzene általános generációs visszaszorulása, a zeneipar megoldatlan financiális problémái, az underground szcénát fokozottan sújtó tribute és feldolgozás-zenekarok elképesztő térnyerése, a fotelrocker mentalitás, és így tovább, mindenki tudná sorolni a gondokat. Sokan, egyre többen adják fel, vannak viszont olyan bandák, akik egyszerűen csak zenélni szeretnének, tudomásul veszik az adott körülményeket és mennek előre. A 2006-ban Szegeden megalakult The Void pontosan ilyen.

A március 1-jén szerzői kiadásban megjelent "Nullified" című album már a harmadik a sorban: a csapat a kezdetekben játszott dallamos death metal felől fokozatosan érkezett meg a mai stílusukhoz, melyet ők maguk indusztriális metalnak hívnak. Többszöri meghallgatás után vitatkoznék ezzel a jelzővel: sokkal inkább érzem őket modern progresszív metalnak, de ez teljesen mindegy is, hiszen a The Void - saját bevallásuk szerint - nem szeretné kategorizálni a zenéjét és ebben tökéletesen igazuk van.

A brigád jelenlegi felállása három-négy éve dolgozik együtt és ez a második korongjuk a 2013-as "Unraveling" anyagot követően. Már elsőre hallatszik, hogy az együttes nagyon egyben van: tökéletes a lemez hangzása is, mely a szegedi Miracle Sound Stúdiót és Vári Gábor munkáját dicséri. A csapat által felsorolt hivatkozási pontok és zenei hatások (Arch Enemy, Soilwork, Fear Factory) hallatán elég jól körvonalazódott bennem, hogy mit is várhatok, aztán valami teljesen mást kaptam. 

A többi tagot természetesen nem elhanyagolva, a The Void zenéje három alappilléren nyugszik: Nacsai Zsolt kellően agresszív, öblös, mondhatni régisulis death metal vonalon mozgó teljesítményén, Kovács Dániel gitármunkáján (precíz riffelésén és egészen hangulatos és ötletes szólóin), valamint a csapatnak talán a legegyértelműbb módon egyéni ízt adó Csontos Péter billentyűs/sampleres produkcióján.  

Általános trend manapság, hogy a modern metalban utazó együttesek a szintetizátor/sampler révén hozzák be a kortárs popzene megoldásait zenéjükbe és remélnek újabb, fiatalabb rajongókat megnyerni maguknak. A másik oldalon viszont a hagyományos (az egyszerűség kedvéért: Dream Theater-vonalas) progresszív metalt játszó bandák sokszor leragadnak a kilencvenes évek billentyűs hangzásánál és ez bizony alig jobb az előző esetnél. 

Nos, a The Void pontosan itt tűnik ki a többi hasonszőrű együttes közül: a zenéhez tökéletesen passzoló, modern, de mégsem fárasztóan, erőltetetten trendi, de egyúttal friss dolgokat hoznak be a zenéjükbe. Nagyon széles a skála, melyen Csontos Péter játéka mozog: a sima zongorától a szinte ambientes, néha Jean-Michel Jarre-t idéző hangulatokon át a tényleg indusztriális mintákig sok minden belefér a "Nullified" atmoszférájába. 

Ugyanez igaz Kovács Dániel játékára is: állat riffjeire a Circle Of Dreams című nóta középrészén beérkező iszonyatosan húzós, szinte southern metalos/groove-os alaptéma a példa, míg az Elevated végén sül el a keze egy rövid, de velős szóló erejéig. Itt rögtön meg is jegyezném (régi mániám ez, amikor alkalmam nyílik rá és jogosnak érzem, mindig felhozom): sokkal-sokkal több ilyen gitárszólóval lehetne dúsítani a The Void dalait, mert nagyon meghálálná ezt a zene.

A nyolctételes korong első fele inkább mozog a dallamos death metal / progresszív metal vonalán, míg az utolsó négy szerzemény már valóban egyértelműbben mozdul el az indusztriális irányba. Itt már pattogósabbak, táncolhatóbbak az ütemek, élesebbek, szikárabbak a riffek és a záró Mechanical Gods címében is megidézi kicsit a Fear Factory zenekart. 

A Kovács Dániel által írt angol nyelvű szövegek minőségére véletlenül figyeltem fel: a Masquerade című dal középrészén egy háromnegyedes, keringős-menüettes téma érkezik, mely szinte amolyan szvinges bárzenévé alakul át, hogy aztán visszatérjen az alapriffhez. Először nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a dologgal, egészen addig, amíg el nem olvastam a dalszöveget, hogy aztán világossá váljon minden. A nóta a kibertérben élt közösségi életünk árnyoldalaival, a színjátszással, retusált fényképek mögé bújt nyomorúságunkkal, ezzel a digitális álarcosbállal foglalkozik és ehhez bizony tökéletesen illett az elsőre furcsállva fogadott menüett-téma. Egészen zseniálisan jön létre itt zene-szöveg egysége, de ugyanez több szerzemény esetében is megfigyelhető, úgyhogy kifejezetten ajánlott a dalszövegek olvasása.

A korong játékideje alulról súrolja a háromnegyed órát, azaz a The Void semmilyen módon nem vetette el a sulykot, pontosan az egyszerre befogadható és értelmezhető mennyiségen belül maradt. A dalok szintén jól elkülönülnek egymástól, elég két hallgatás és rögzülnek a hallgató fejében. Elsőre féltem, hogy valami teljesen elborult, befogadhatatlan, a mostanában oly divatos és agyonjátszott djentes, deathcore-os zsánerlemezzel lesz dolgom, de ebben is tévedtem. Nekem ez a produkció minden ízében progresszív metal, az indusztriális stílusnál sokkal érdekesebb és dallamosabb szólókkal, billentyűs játékkal és refrénekkel. 

9/10 

the_void_band.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8712369893

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.