Bevallom, nagy kedvencem a francia metalszíntér: folyamatosan érkeznek az izgalmasabbnál izgalmasabb bandák és kiváló albumaik. Érdekes módon főleg a betegebb, súlyosabb zenék találják meg magazinunkat: a Helioss is a metal extrémebb válfajában utazik, egészen pontosan az úgynevezett szimfonikus black/death stílusban alkot a kétszemélyes projekt. Az Apathia Records március 24-én jelentette meg harmadik soralbumukat "Antumbra" címmel, de most azért maradtak kérdőjelek bennem a produkcióval kapcsolatban.
A Helioss Nicolas Muller zenei elképzeléseinek megvalósítására szolgál és teszi ezt különböző énekesek társaságában. A friss anyagra a D.M. fedőnév mögé rejtőző frontembert nyerte meg a Wrath From Above soraiból (idei albumuk lemezkritikáját ITT olvashatod), korábban Pierre Jourdan-Gassin volt a társa. A projekt 2010-ben jött létre és meglehetős rendszerességgel érkeznek a kiadványok: a bemutatkozó EP-t követően ez immár a harmadik stúdióalbum a sorban.
A szimfonikus jelző a Helioss esetében természetesen a megengedett keretek között értelmezendő: a gitárokon kívül minden programozva van és ez hallatszik is. A promóanyagban hivatkozásként szerepel a Dimmu Borgir vagy a Fleshgod Apocalypse neve, mint kedvcsináló, de ezt tényleg jóindulattal kell kezelni: a szintetizátorhangzás és az effektek leragadtak valahol a kilencvenen évek végén, akkoriban lehetett ilyenfajta megszólalást hallani minden második progresszív metal bandánál.
D.M. hangja vagy a blackes károgást vagy a brutális, stúdióban széttorzított death metal hörgést hozza és néha már nagyon vágytam volna valamiféle dallamra, amely megbontja, feloldja ezt a hosszú távon eléggé monoton kántálást. A lemez ugyanis igencsak bő lére van eresztve: közel egyórás anyag, a digitális formátum bónusznótájával együtt (mely a ... For Victory című Bolt Thrower klasszikus feldolgozása) pedig még ennél is hosszabb.
A problémám a koronggal kapcsolatban az, hogy egész egyszerűen nem tartalmaz önálló arculattal rendelkező, különálló dalokat. Ezt a szimfonikus black metal dolgot valamikor a kilencvenes évek második felében kezdte el a Dimmu Borgir és a The Kovenant és az "Antumbra" nem igazán lépett ezen túl, pedig azóta már közel húsz év telt el. Valahogy dallamtalannak tűnik fel az egész, pedig látszólag minden rendben van: természetesen a tökéletes hangszeres felkészültség és tudás adott, D.M. kellően gonosz vokalizálása szintén, a stúdiómunkára sem lehet különösebb panaszunk, így maradnak a dalok és szerkezetük.
Nos, itt van valahol a kutya elásva: ha lecsontozzuk a nótákat, akkor bizony két-három akkordos verzék és refrének maradnak, melyeket a gitárfutamok és skálázások meg a különböző szintetizátorszőnyegek és akkordozások dúsítanak fel. És ez bizony kevés: egyszerűen hiányoznak a megjegyezhető, elsőre (de legalább második meghallgatásra) megtapadó melódiák. Ezt - ahogy már a fentiekben említettem - nagymértékben elősegítenék a dallamos refrének.
Másik megoldás lehetne a nótán belüli instrumentális részek felrázása különböző tempó- és hangulatbeli váltásokkal, de sajnos itt sincs szerencsénk: egy dal végig egy ütemben, ugyanazzal a témával megy végig átlag hat-hétperces játékidővel. Talán az egyetlen kivétel a Dernière Nuit című tétel: itt valóban beindul a középrészen a motor, köszönhetően a felmentő seregként érkező riffnek.
Ez már csak talán szőrszálhasogatás, de a Helioss túlságosan egyértelmű utalásokkal él, mintha rögtön azt a megoldást választották volna, ami az elsőre az eszükbe jutott. A The Ninth Hour (A kilencedik óra) című nóta elején templomharang óraütései, a Bring Forth The Rain elején meg esőcsepergés effektje hallatszik. Hát, ezt talán lehetett volna egy kicsit ötletesebben is.
Nem tudok felhozni semmi komoly hibát a koronggal szemben, viszont kifejezett pozitívumból is kevés akad. Az "Antumbra" underground produkciónak kifejezetten minőségi, de a színtér első vonalához nem érzem elég kiérleltnek, főleg a dalszerzés (kevésbé pedig a szűkös produkciós lehetőségek) miatt. A stílus kedvelői azonban mindenképpen tegyenek vele egy próbát.
7,5/10
