OBITUARY - Obituary (2017)

2017. március 31. - Kovenant

obituary_cover.jpg

Az 1997 és 2003 közötti átmeneti feloszlást nem számítva az amerikai, Florida állambeli death metal gépezet, az Obituary már harminchárom éve nyomja fáradhatatlanul ezt a rock 'n rollnak nevezett életstílust és ami egyértelműen megkülönbözteti őket a hasonló csapatoktól, az pontosan a tökösséggel párosított lazaság. Voltak ugyan pályafutásuk során gyengébben fogadott lemezeik, a szüneteltetés pedig a jól ismert zeneipari felfordulás miatt állt elő, de a kitartásuk, na meg a zenélés iránti szeretetük az változatlan 1984 óta.

A Relapse Records által március 17-én megjelentetett tizedik stúdióalbumuk esetében sincs ez másként, mely szimplán csak a zenekar nevét viseli. Egy stílusalapítótól, a death metal amerikai ágának atyaúristeneitől nem pont ennyi idő elteltével várnánk, hogy egy öndefinícióként ható koronggal lepjenek meg bennünket, de most pontosan ez történt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy jó tíz éve, ha nem az újjáalakulás utáni legfrissebb, legötletesebb lemezükkel jelentkeztek most és ez egy ilyen múlttal rendelkező bandától igencsak meglepő. 

Sokan leírják már ezeket a veterán brigádokat ("mindig ugyanazt az egy lemezt adják ki időről időre, rohadt unalmas már ez az egész"), a fiatal death metal rajongók szinte csak az újabb, brutálisabb vagy teljesen elvarázsolt, stíluskeverő zenekarokat hallgatják és keresik, pedig az Obituary immár a második olyan régi vágású együttes, mely igencsak korrekt anyagot tesz le elénk az asztalra (a másik bizony a szintén sokak által lesajnált Six Feet Under, idei lemezük recenzióját ITT olvashatod).

A Tardy-testvérek (John - ének, Donald - dob) mellett Trevor Peres ritmusgitáros maradt meg mára az eredeti csapatból, Terry Butler basszusgitáros 2010, Kenny Andrews szólógitáros pedig 2012 óta erősíti a tagságot. A két új tag, különösen Andrews tényleg pumpált friss vért a brigádba: az új lemez egyik erőssége pontosan a szólómunka, de erről inkább később. 

A régi szép idők emlékére, no meg a jelen recenzió kapcsán végigtoltam az 1989-es bemutatkozásukat, a "Slowly We Rot" című kiadványt, melyet mára nemes penésszel bevont patina borít: sokan magasan a legjobb Obituary albumnak tartják, talán az egész stílusénak is. Nos, lesz aki számára minden bizonnyal szentségtöréssel érnek fel a szavaim, de szerintem a 2017-es "Obituary" nagyságrendekkel jobb album. John Tardy hangját én mindig nagyon bírtam: teljesen kilóg ő a színtérről, a pincemély hörgés helyett amúgy hardcore/thrash módjára üvöltözik, köpi ki a szavakat a torkából, de nekem valahogy az első lemezen rettenetesen modoros és idegesítő volt a produkciója.

Ennek szerencsére már nyoma sincs a friss korongon: ugyanolyan vicces kicsit a hanghordozása és az artikulációja, de fényévekre van már a majd' harminc évvel ezelőtti teljesítményétől. Ha pedig kétségeink támadnának afelől, hogy az amerikaiak mintha az évek múlásával belassultak és megmackósodtak volna, akkor az album első két dala amúgy visszakézből rak helyre minket.

A Brave és a Sentence Day szinte D-beat dobtempója annyira kegyetlen, hogy ők is hardcore-osan röviden, két-három percben zúzzák végig a nótákat. Az iszonyatosan húzós Lesson In Vengeance tételben akkora középtempós groove-faktor van, hogy aki nem kezd el bólogatni, az tényleg hagyja abba, számára véget ért ez az egész rockdolog, menjen el makettezni például. De ami ezt a szerzeményt tényleg valami egészen zseniálissá teszi, az a két külön rövid gitárszóló: mindkettő önállóan, saját jogán áll meg a lábán, mégis olyan jól passzol az alapriffhez és hoz be ötleteket a dalba, hogy csak nézünk ki a fejünkből. 

Szinte mindegyik számban találhatunk ilyen apró finomságokat, ráadásul azonnal megjegyezhető, önálló karakterrel rendelkező dalok sorjáznak, okosan végiggondolt sorrendben. A több lemezükön megszokott Obituary-játékhossz, azaz harminchárom perc tíz tételben: nem is kell ezt tovább bonyolítani, ahogy a jelen lemezkritikát sem. Aki egy sűrű, tömény hangzású, de ötletes és a maga stílusában (régisulis floridai death metal) tökélyre fejlesztett albumot akar, az egyszerűen nem hibázhat az Obituary tizedik stúdiólemezével. 

Csak egy megjegyzés a végére: rengeteg fiatal, feltörekvő banda szidja a régi nagyokat, hogy még mindig itt rontják a levegőt, foglalják a helyet a friss tehetségektől (itt természetesen mindenki magára gondol), veszik el a fellépési lehetőséget a fesztiválokon és így tovább. Egyszerű a megoldás: tessék jobbat csinálni.

9/10

obituary_band_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3812384835

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.