PALLBEARER - Heartless (2017)

2017. április 05. - Kovenant

pallbearer_cover.jpg

A 2008-ban, az amerikai Arkansas államban megalakult metalcsapat, a Pallbearer ugyanúgy a kritikusok kedvence első albumuktól kezdve, mint például a Mastodon volt valamikor a kétezres évek második felében. A Pallbearer is viszonylagosan ismeretlen a nagyközönség körében, a tényleg elkötelezett és eléggé underground megközelítésű rockrajongók gyújtanak csak örömtüzeket egy-egy albumuk megjelenésekor. Mondjuk pont a Mastodon az élő példa arra, hogy be lehet azért törni a nemzetközi fősodorba is, habár meggazdagodni ebből a zenéből ma már minden bizonnyal lehetetlen. 

A Profound Lore Records (Európában a Nuclear Blast) jelentette meg a banda harmadik soralbumát "Heartless" címmel március 24-én és bizony kevesebb új lemezt várt jobban a színtér, mint az övékét. Az előző korongjaik sorra nyerték el a "különböző év albuma", "legjobb debütanyag" címeket (természetesen ez a szakmát jelenti, nem közönségszavazást és főleg nem eladási listás helyezéseket), így rengetegen voltak kíváncsiak, hogy merre kanyarodnak az amerikaiak a sorsfordító harmadik kiadványukon (ez a legenda egyébként ritka makacs módon tartja magát immár évtizedek óta, miszerint az a bizonyos harmadik album aztán mindent eldönt, sikere sztárrá, bukása páriává teszi az adott csapatot).

A Pallbearer tulajdonképpen pontosan azt teszi a doom stílussal, mint a számtalan újgenerációs csapat a black metallal: alapvető zenei megoldásait átveszi (lásd tremolo riffek, károgás a post-black metal/blackgaze esetében), de egy teljesen másik színtér hangulatával, érzéseivel, megközelítésével keveri azt úgy, hogy a végén rá se ismerünk.

Általában két, teljesen eltérő és egymással atavisztikus módon szemben álló táborra szokott ilyenkor szakadni a nagyérdemű: az egyik (főleg a régi vágású, az adott stílussal bensőséges kapcsolatot ápoló réteg) kígyót-békát kiabál a produkcióra, megkérdőjelezve annak létjogosultságát is ("ez nem is black metal"), a másik viszont ájultan vágja hasra magát a csapat előtt, fenntartás nélkül bármit elfogadva tőlük ("ezek zsenik, kész vagyok"), függetlenül a tényleges színvonaltól.

Az igazság természetesen valahol középen található: az esetek többségében itt is puszta parasztvakításról van szó, de kár és hiba lenne tagadni, hogy szép számmal jönnek létre valóban kiváló albumok is. Arról nem is beszélve, hogy az új utak keresése, a zenei horizont folyamatos tágítása nélkül hagyományőrző szakkörré válik minden színtér, ahol a már ezerszer hallott kliséket kell csak újra és újra felmondani.

Nos, a Pallbearer a doom metal megújítója: nála a hangulat, az ólomszárnyakon érkező, lassan őrlő riffek maradtak meg csak az alapstílusból, de egyébként - főként az énekdallamok, refrének terén - nem nehéz felismerni a post-rock, a post-hardcore melódiáit. Kétségtelenül érdekes kísérlet ez: az egyik legrégebbi, ezért legtradicionálisabb vonulat, a doom keverése a főleg a kétezres évek közepétől berobbant divatos áramlattal mindenféleképpen felcsigázza az ember kedvét a korong végighallgatására.

Az első két albumhoz képest már első pillantásra több a klasszikus progresszív él: az átlagosan nyolcperces tételek mindegyike telis-tele van tempó- és hangulatváltásokkal, rendszeresen feltűnnek az ikergitáros dallamvezetések. Ezt a hagyományosabb, szintetizáló megközelítést tökéletesen tükrözi az albumborító is, mely leginkább a hetvenes-nyolcvanas évek komolyzenei kiadványaira hajaz (Deutsche Grammophone, Naxos kiadók főleg). 

Az első két dallal erősen indul a lemez: az I Saw The End és a Thorns kellő súllyal és lendülettel ad hangsúlyt a mondanivalónak és többszöri hallgatás után is úgy érzem, hogy ezek a kiadvány legerősebb tételei. A Lie Of Survival egy érzelmesebb, modernebb megközelítésű nóta és itt jelentkezett először az a (nem is probléma, hanem inkább) hiányosság, mely aztán végigkísérte a "Heartless" bő egy óráját. Ez pedig Brett Campbell énekhangja: hozza a kötelezőt, de pontosan az az erő, dinamika és mélység hiányzik belőle, melyet a Pallbearer zenéje akar a hallgatóval közölni. 

Bármilyen csodás dallamokat hozhatnak és sírhatnak a gitárok, ha az ének nem képes követni azokat és átadni mindazt, amiről a dalok szólnak. Pedig a dalszerzői minőség kimagasló: a Dancing In Madness egy önálló prog-metal miniopera, csodálatos, Pink Floydot idéző gitárjátékkal, majd fokozatosan besúlyosodó középrésszel. A Cruel Road képében pedig tényleg érkezik egy vegytiszta, leginkább a Black Sabbath nyolcvanas évekbeli hangulatát hozó szerzemény (igaz, itt is bekúsznak azért ezek a post-hardcore-os dallamok).

Tényleg nem akarom ezt már mindenhol sulykolni, de nekem megint hiányoznak a gitárszólók: itt a gitárok vagy a dallamot vezetik (ez mondjuk nem akkora baj, kifejezőbbek sokszor a fentebb már hivatkozott énekhangnál) vagy akkordbontogatással hozzák be a modern, lebegős atmoszférát, de klasszikus szólót nem hallhatunk.  

Rendkívül egységes, komoly és komor album tehát a "Heartless": mindenképpen örömteli, hogy van egy csapat, amelyik úgy közelít egy igencsak patinás stílushoz, hogy mindezt tisztelettel teszi, de azért elég bátor is a változtatáshoz. Úgy vélem, hogy a keményvonalas doom rajongók gyomra nemigen fogja bevenni az amerikaiak produkcióját, de ezen a többszöri hallgatás (mely az album szépségeit is ki fogja hozni idővel) sokat segíthet. 

8,5/10

pallbearer_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1912395847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.