Rozsdagyár

NAD SYLVAN - The Bride Said No (2017)

2017. május 19. - Kovenant

ns_cover.jpg

A hetvenes évek a progresszív rockzene létrejöttének, csúcsra futásának, uralkodásának és bukásának évtizede: de micsoda utazás volt ez! Egy olyan zenei univerzum jött létre, mely mindig új, a többitől teljesen eltérő arcát mutatta, akárhány szögből is néztük. Olyan csapatok alkottak valami egészen elképesztő dalszerzői színvonalon, mint a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson (hogy csak az első ligát említsük), de szorosan ott lihegett a nyomukban a Gentle Giant, a Camel vagy éppen a Van Der Graaf Generator. Sorrendet vagy éppen kedveltségi listát képtelenség lenne is felállítani, de azért a Genesis (mely két világsztárt, számtalan alprojektet és a tagok zseniális szólóalbumait adta a világnak) mindig is kitüntetett helyet foglalt el nálam.

Éppen ezért voltam kíváncsi az InsideOut kiadó gondozásában május 26-án megjelenő Nad Sylvan stúdióalbumra: ha nem lenne ismerős az előadó neve, nem az olvasóban van a hiba. Az idén 57 éves svéd-amerikai énekes és több hangszeren is játszó stúdiózenész csak meglehetősen későn, ötvenéves korában érkezett meg a nemzetközi (prog-rock) zenei vérkeringésbe. Bár a kilencvenes évektől kezdve több szólólemeze is megjelent, ezek sajnos visszhangtalanul maradtak. 2008-ban azonban egy Genesis-rajongó zenésszel, a szintén svéd Christian Thordinnal megalakították az Unifaun projektet, mely a hasonló című stúdióalbummal a Genesis-rajongók körében meglehetős ismertségre tett szert, bár a megítélés nem minden esetben volt felhőtlenül pozitív.

Ennek folyamodványaként Roine Stolt svéd gitáros (The Flower Kings/Transatlantic/Kaipa) meghívta az énekest az Agents Of Mercy soraiba, mely szintén hasonló jellegű (hetvenes évekbeli Genesis-hatású) zenét játszott, talán egy kicsit morcosabb, súlyosabb kiadásban. Egyik dolog hozta a másikat és Nad Sylvan karrierje hirtelen meseszerű fordulatot vett: 2012 áprilisában nem más, mint maga Steve Hackett, a Genesis korábbi zseniális gitárosa hívta fel, hogy vegyen részt a Genesis Revisited produkcióban, melynek során Hackett a klasszikus Genesis dalokat értelmezte újra. Album, fesztiválkoncertek, két élő kiadvány, majd egy komplett világ körüli turné kerekedett ki a dologból az elkövetkező két-három évben és Nad Sylvan ismert és bejáratott név lett a progresszív rockzene világában.

Ennyi hát a háttértörténet: a svéd zenész-énekes pedig mindezen sikereket saját szólókarrierjének beindítására használta fel. 2015-ben "Courting The Widow" címmel jelentetett meg egy konceptalbumot, melynek most "The Bride Said No" címmel érkezett meg a folytatása. Olyan vendégművészek teszik tiszteletüket a lemezen, mint Doane Perry dobos (ex-Jethro Tull), maga Steve Hackett gitáros vagy éppen a basszusgitáros legenda Tony Levin (King Crimson, Peter Gabriel, Liquid Tension Experiment, stb.).

Nos, a fentiek ismeretében két dolog azonnal megállapítható. Az egyik, hogy a hangszeres teljesítmény, a megszólalás és a stúdiós munka egésze világszínvonalú. A másik pedig az, hogy Nad Sylvan nem véletlenül lett a Genesis Revisited szólóénekese. A hangja egy az egyben hozza Peter Gabriel és Phil Collins előadásmódjának valami hátborzongató keverékét, de a legapróbb, nüansznyi manírig és részletig, bár talán Gabriel hatása jobban kimutatható.

Azonban sajnos itt meg is kell állnunk és vennünk kell egy nagy lélegzetet, hogy kellő mértéktartással mérlegelhessük a zenei tartalmat. Először is szögezzük le, hogy a világ egyik legkellemesebb és leghálásabb dolga Genesis-rajongónak lenni: varázslatos zenéket hallgathatunk, ameddig csak a kedvünk tartja és a lehetőségeink engedik. Ha ezt a rajongásunkat egy tribute-banda keretei között, aktív zenészként akarjuk tovább megélni, még arra is azt mondom, hogy Isten bocsássa meg, de legyen, hiszen az anyabanda már nem aktív, így semmilyen kárt nem okozunk senkinek.

De amit a "The Bride Said No" című lemezen hallunk, az túlmegy a retro-nosztalgián. Itt minden hang, minden dallam, verze, refrén, az énekes kiejtése, manírjai egy az egyben a hetvenes évek Genesisétől lettek kölcsönvéve és most finoman fogalmaztam (kivéve a What Have You Done című tételt: az meg leginkább egy nyolcvanas évek eleji Roger Waters szólóanyagon vagy éppen a Pink Floyd ikonikus "The Wall" korongján szerepelhetne).   

Félreértés ne essék: Nad Sylvan mindezt az eredeti hősei felé mutatott elképesztő hűséggel és alázattal vitte végbe, de ez sajnos nem teszi megbocsáthatóbbá a produkciót. Ennek az albumnak egyszerűen nincs semmi értelme: aki a hetvenes évek Genesis-lemezeit akarja hallgatni, az felteszi a hetvenes évek Genesis-lemezeit. Miért, milyen okból akarna valaki a Gabriel-éra kiadványaiból kimazsolázott, felmelegített újabb dalokat hallani egy igen tehetséges, de mégiscsak klónénekes előadásában? 

Maga a zenei tartalom ezt nem teszi lehetővé, hiszen minden nóta az ősforrásból ered: mintha egy számítógépes programba (van ilyen már egyébként) betápláltuk volna a Genesis-diszkográfiát, melyet aztán az egy öntanuló folyamat révén magáévá tett volna és ennek alapján szerezne új számokat. Mennyi elpazarolt energia és erőfeszítés: első hallgatásra is ez jutott eszembe és azóta sem változott a véleményem.

Nad Sylvan albumán az eredetiség sajgó hiányával tüntet: annyira fájdalmasan derivatív ez a produkció, hogy teljesen elszomorodtam. A svéd énekes-zenész úgy járt, mint a Stephen King regény, a Kedvencek temetőjének főhőse a regény végén: a halott családtagjait feltámasztó ősi indián temetkezési hely végül őt magát és produkcióját is megölte. A lenti pontszám kizárólag a hangszeres játékot és a stúdiós munkát tükrözi.

6/10

ns_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5612526045

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

egymilliópicikrisztus 2017.05.20. 19:19:43

Kedves Kovenant, én úgy érzem egy kissé szigorúbb voltál a kelleténél,nem látom ennyire veszélyesnek a dolgot,mint ahogy magvas cikkedben írtad.
Véletlenül most is a Wind & Wuthering albumot hallgatom,én innentől datálom a feltétel nélküli Genesis szeretetemet,de véleményem szerint sokkal több,és silányabb epigon is létezik (ebben,és más műfajban is) mint az általad is említett előadóművész.
Amúgy a szívem szakad meg,amiért ennek a csodálatos korszaknak a tömérdek remekműve a feledésbe vész...
Köszönet a cikkért,és üdvözlet.

Dzsontra Volta 2017.05.21. 18:44:05

Nem igazán ismerem az úriember munkásságát, de az tényleg nagyon odaver, hogy valóban úgy hangzik, mintha Phil Collins, Peter Gabriel hangján énekelné valamelyik dalt a Duke-ról :)

Bruti · www.facebook.com/Brutistandup 2017.05.22. 10:49:35

Ezt szerintem túltoltad. Zseniális a Genesis, ebben itt mind egyetértünk de miért ne lehetnének követői, akik (ráadásul bevallottan) rajongói a munkásságuknak? És kérdésedre válaszolva, hogy: MIÉRT? Aki a hetvenes évek Genesis-lemezeit akarja hallgatni, az már meghallgatta több ezerszer, és bejöhet neki, hogy valaki még 2017-ben is ír-játszik hasonló zenéket, ráadásul olyan zenészekkel, akik garanciát jelentenek a minőségre.

Le Orme 2 2020.02.23. 20:47:58

A Genesis igazi leágazásai szerintem Steve Hackett első szólólemeze - ez olyan, mint a Wind and Wutheringen a Blood on the Rooftops, valamint Anthony Phillips The geese and the ghost - ami meg mintha a Tresspassról a Stagnation lenne, kivonva belőle Tony Bankst. A Genesis kompozicionálisan a legnagyobbat alkotta, ezért lesz örökéletű, Tony Banks pedig minden idők legnagyobb zeneszerzőjeként lesz elismerve általam.
Egyébként mindenkinek javaslom a Le Orme három klasszikus albumát.
süti beállítások módosítása