PROPHECY FEST - Metalfesztivál egy kőkorszaki barlangban

2017. augusztus 22. - Vendégszerző RGY

pf_cover.JPG

Prophecy Fest – Balve, Balver Höhle, 2017. július 28-29.

Általános benyomások

Amikor megláttam a pofázmányköteten, hogy a Lotus Thief fellép a németországi Prophecy Festen, ami ráadásul a banda első európai fellépése, igen erősen szemezgetni kezdtem a fesztivállal. Amikor aztán másik nagy kedvencemet, az Arcturust is bejelentették, nagyjából nem is volt kérdés, hogy július 28-29-én a Balver Höhlében a helyem. Az éves vakációs biciklitúrámat eszerint terveztem, úgyhogy július 20-án (mint kiderült, a kelleténél jóval korábban) felkerekedtem a bringával Prágából, és eltekertem a fesztivál helyszínére.

A Prophecy Fest, mily meglepő, a német Prophecy kiadó label fesztiválja, vagyis alapvetően a nála szerződött bandák kvázi promóciós fesztiválja. A Balver Höhle (vagyis nemes egyszerűséggel Balvei Barlang) egy kőkorszaki barlang, amelyet ma koncertek lebonyolítására hasznosítanak, méretét és befogadóképességét tekintve egy közepes klubnak felel meg; a kiadó 2015 óta rendezi itt a fesztivált. Idén nem csak a Prophecy bandái léptek fel: külsős meghívottként játszott a Sólstafir, a Hexvessel és a Hypnopazūzu. Emellett több fellépő különleges műsorral kecsegtette a lelkes közönséget.

A Balver Höhle, mondani sem kell, gyönyörű tájon, zöldellő dombok-hegyek között helyezkedik el, ahol a kempingező tehénbőgésre ébredhet, és egy nap – amikor épp nem tombol a szél – sűrű egymásutánban legalább háromféle különböző időjárást tapasztalhat meg. Az infrastruktúra meglepő módon elég szegényes volt. Konkrétan nem volt tusoló. Bizonyos logika van emögött: a szervezők elképzelése nyilván olyasmi lehetett, hogy a szorgos-dolgos német polgár péntek délután bezuttyan az Opeljébe, elzötyög Balvéba, békésen végignézi a bulikat, aztán szombat este vagy vasárnap reggel hazahajt, és egy jó korsó Paulaner mellett kipiheni magát a hétfői munkához. Ez a számítás valószínűleg nagyrészt beigazolódott, és nem is hibáztathatók a szervezők, amiért nem gondoltak azokra, akik 150 kilométer bicajozás után, nem éppen aznapi öltözékben estek a helyszínre. Azért nekem hiányzott a tusoló. Hiányoltam a telefontöltés lehetőségét is. A szervezők becsületére legyen mondva, a mosdók jól karban voltak tartva.

A karszalag mellé igényes könyvecske járt, amely tartalmazta a menetrendet, bemutatta az egyes fellépőket, illetve járt hozzá két válogatás-CD a fellépők egy-egy számával. Gyűjtőknek valódi csemege az ilyesmi, de persze ordított, hogy ez is a bandák reklámozását célozza. Ami valahol természetes, de azért a lapokon a zenekarok ömlengése arról, mekkora öröm és megtiszteltetés és ki tudja, még mi minden számukra az, hogy ezen a csodálatos fesztiválon előadhatnak, kicsit túlzó volt. Persze ettől még nagyon kellemes emlék egy ilyen könyv.

Összességében nagyon jó a Prophecy Fest, de nem hibátlan. Jó és sokszínű fellépőgárda sorakozott fel, volt miből mazsolázni bárkinek. Lotus Thief, pláne első európai fellépés – hülye lettem volna kihagyni! A helyszín és a környezet szép, különleges, bár a barlang akkora pluszt nem adott. A sör pofátlanul drága (magyarpénzű résztvevőknek mindenképp), és nincs a közelben éjjel-nappali, ezért napközben kell betárazni a nedűből. Az ipari tempó miatt kiveszett a kis fesztiválokra egyébként jellemző családias légkör (ami például a romániai Dark Bombastic Eveningnek tavaly és tavaly előtt szembeszökő sajátossága volt). Kicsit kár, hogy a zenészek nem vegyültek az emberek közé, csak egy-egy rövid, személytelen dedikálási lehetőség volt. Az említett tushiány elég fájó. A fesztivált először 2015-ben rendezték meg, az idei volt a harmadik alkalom, ugyanakkor a belépős könyv tanúsága szerint, mivel az első alkalmat leszámítva nem volt teltházas a rendezvény, ezért várhatóan nem évente, hanem ritkábban tartják majd, így nem tűnik valószínűnek, hogy jövőre lesz. Örülök, hogy idén sikerült megtapasztalnom ezt az élményt.

kemping.JPG

Jöjjenek hát a koncertek!

Július 28., péntek

A koncertsorozatot Nhor műsora nyitotta délután négykor. Ez annyiból állt, hogy Nhor a közönségnek háttal nyugodt, elrévedős, melankolikus zongorafutamot játszott, mellette pedig Jennifer Taylor festőművész egy képet festett (szerintem temperával), és ennek az alkotásnak a folyamatát a színpad mögötti kivetítő nagyban is közvetítette. Ez nem volt épp szerencsés kezdés. A barlangi helyszín még oké, de az ilyen belassult, odafigyelést igénylő zene sokkal jobban élvezhető ülve. A háttérben közvetített festési folyamat a leginkább feszélyező volt.

Maga a kép persze kellemes volt – hegyet ábrázolt egy tó túlpartján, az égen holddal, az előtérben fákkal –, viszont a fő elemek elég gyorsan felkerültek rá, és az idő legnagyobb részét ezek aprólékos csinosítgatása tette ki. Ami persze hozzátartozik a művészeti alkotáshoz, de bizonyára mindenki tapasztalta, milyen idegőrlő, amikor készít valamit, ami fő vonásaiban megvan, de valami apróságot mindig igazgatni kell rajta. Nos, a Nhor-koncerthez járó vizuális kíséret a leginkább ezt az érzést közvetítette, és ehhez semmi esetre sem a „megnyugtató” melléknevet társítanám. Nem könnyítette meg a művészi élményre való ráhangolódást az sem, hogy az étkezdében napi menü gyanánt borsóleves helyett bablevest választottam. Szóval Nhor első fellépése a világtörténelemben ilyen objektív és szubjektív okok miatt nem aratott túl nagy sikert.

Az önmagát cold wave/post punkként meghatározó, francia Soror Dolorosa nem sokat lendített a hangulaton. Mintha maga a banda sem érezte volna igazán a színpadot, de az igazi nehézséget az általuk játszott középszerű, könnyed, nekem gótikus rock/metalnak tűnő zene jelentette. Egyrészt nincs benne egy kiemelkedő hang sem, másrészt túlságosan erőtlen, nem képes sem izgalmasan, sem súlyosan megszólalni. Andy Julia stílushoz passzoló, mélyen zengő énekhangja bizonyára sok bugyit nedvesít be, de ez a legmarkánsabb dolog, amit felfedeztem bennük. Részemről a koncert unalomba fulladt. Egyébként a setlist tartalmazta a teljes 2009-es „Severance” EP- t, emellett három szám elhangzott a szeptemberben esedékes új, „Apollo” című albumról.

Mindezek után az első igazán combos produkciót a buzgómócsing Ulf Theodor Schwadorf egyik projektje, a Sun of the Sleepless hozta. A formációt a Metal Archives black metal/ambientként jelöli, ebből a koncerten egyértelműen a black metal dominált. A műsor elején intró gyanánt bejátszották a Propspero’s Speech-et Loreena McKennittől. Aztán a banda fogta és nagy vehemenciával a húrok közé csapott. Megszólalásuk tiszta, tömény volt, ugyanakkor Schwadorf színpadi kiállása a díszlethez tartozó két égő fáklya között nem volt kimondottan szuggesztív. Az egyik dalt vendégként az Eïs vokalistája, Alboîn énekelte (károgta, vijjogta) el, az ő kiállása valahogy jobban magára irányította a figyelmet.

Péntek negyedik fellépőjeként, menetrend szerint negyed kilenckor, a valóságban biztos, hogy később lépett színpadra a nap egyik főattrakciója, az Arcturus. A buli előtt madarat denevért lehetett volna fogatni velem a boldogságtól, aztán, mint a mesebeli okos lány, pofára is estem, meg nem is. A norvég kozmikus bohócok mintha mesterien tudnának teljesen alkalmatlan nyitószámot választani a koncertjeikhez. Idén, a Prophecy Festen a „Sideshow Symphonies”-ről az Evacuation Code Decipherednek jutott ez a groteszk szerep. Ebbe bele lehetett rázódni, mert mégiscsak Arcturus, plusz ez egy egész jó szám, itt még nem laposodik el az album.

Azért a dalt záró női éneket hiányoltam az élő fellépésről. Ami mellett viszont nem lehetett elmenni… Második tételként a „La Masquerade Infernale” Painting My Horrorja dörrent fel – és azt hittem, sírva fakadok. A hangzás maga volt a katasztrófa. Hallottam már, hogy az Arcturus hangzását nagyon nehéz jól beállítani élőben, és ezt most magam is megtapasztalhattam (a színpad előtt középen, körülbelül az ötödik sorban álltam). Valahogy teljesen összevissza lettek keverve a hangszerek, és míg Knut Valle gitárja például igen domináns volt, addig a dalok lelkét adó billentyűk teljesen háttérbe szorultak. A számokat alig lehetett felismerni. Szerencsére ez a zenészeket nem befolyásolta, sőt: kirobbanóan jó kedvvel játszottak.

Az Arcturus mindig öntörvényű banda volt, és az egész legénységből sugárzott, hogy csak azért állnak ott és zenélnek nekünk, mert kedvük van hozzá, de ha ez a kedv hirtelen elmenne, azon nyomban levonulnának. Ennek most nem volt reális kockázata. Egyszer még a pilótasapkájában megszólalásig Parittya Anti bácsira emlékeztető Sverd is előlépett a szintetizátor mögül, hogy a közönségre vigyorogjon. A főbohóc természetesen Vortex volt, aki rendkívül jól énekelt ezen a bulin, viccelődésével azonban veszélyes módon megközelítette – néha át is lépte – a koncertet feldobó mókázás és a dalok élvezetét csorbító ripacskodás közötti keskeny határt. Helyenként dalszöveget is sumákolt. A dallistát egyértelműen a 2015-ös "Arcturian" dominálta (lemezkritika ITT), ha jól számoltam, hat nótával, és elbarmolt hangzás ide vagy oda, a gitárcentrikus megszólalás kifejezetten jól passzolt a Crashlandhez. Ehhez képest szomorú, hogy a „The Sham Mirrors”-t egyetlen számmal sem képviselték. Az „Aspera Hiems Symphonia” To Thou Who Dwellest in the Night-jáért viszont hatalmas pacsi. Pocsék hangzás, vigyori zenészek, jó hangulat – tömören ez jellemezte az Arcturus koncertjét.

Számomra a fesztivál legnagyobb meglepetését az izlandi GlerAkur jelentette. Mintha a fesztiválokhoz járna egy banda, amelyikről az ember nem tud semmit, soha nem hallott róla, aztán a koncerten leszedi a fejét. Na, a 2017-es Prophecyn ezt a missziót a GlerAkur teljesítette, akik iszonyatosan tömény, súlyos post-metaljukkal igencsak eleven hangulatot teremtettek. Négy gitárnak, egy basszusgitárnak és két dobnak persze illik is súlyosan megszólalnia, szerencsére ebben nem volt hiba. A banda a „The Mountains Are Beautiful Now” című, a fesztivál előtt csak pár héttel kiadott debütalbumát mutatta be. A számokat a helyszíni benyomásaim alapján általában az jellemezte, hogy monoton dallamokkal, nyugisan kezdődtek, aztán fokról-fokra bedurvultak. Amolyan villanygitáros meditáció volt ez, amely lélekben a messzi Izland zord dombjai-hegyei közé kalauzolta a hallgatót. Érdekesség egyébként, hogy stúdióban az album meg sem közelíti azt a hegynyi súlyosságot, amit az élő előadás közvetített. Zárásként a GlerAkur a Sólstafirral közösen eljátszotta a honfitárs HAM Partýbær című dalának feldolgozását.

Nem vitás, hogy az Arcturus mellett a pénteki nap másik csúcselőadója a Sólstafir volt. A kiírt 23:30-hoz képest legalább fél órát csúsztak (ez ilyen görgetett késés volt), ez azonban semmiben nem befolyásolta a közönség létszámát, mely talán itt érte el az aznapi csúcsot (ezzel persze kissé óvatosan fogalmaznék, mert a fesztiválozók általában megnézték az összes bandát). A Sólstafir zenéje mellettem mindig elment, az újabb, kísérletezősebb albumokat nem igazán sikerült befogadnom, Aðalbjörn Tryggvason éneke nem különösebben karakterisztikus, vagy ha úgy tetszik, én nem tudom értékelni a sajátos karakterét. Mindenesetre a fellépésükben nem volt hiba. Az, hogy a Sólstafir jó koncertbanda, nem kell, hogy meglepetésként érjen senkit, mégiscsak bő két évtizede léteznek. Színpadi talentumukat már a GlerAkurral közös műsor alatt is belebegtették, ennek megfelelően a saját bulijukon is lelkesen játszottak.

Mások beszámolója alapján játszották a Silfur-Refurt, az Ȯttát, a Nattmált és az Ísafoldot, ezt azonban nem tudom első kézből, mert épp a koncert első felében kellett kimennem, hogy eleget tegyek elcsapott gyomrom követelésének. Volt egy jelenet nagyjából a koncert felénél a „Köld” albumhoz kapcsolódóan. Amikor az előző szám után a közönség kissé elhalkult, Tryggvason, nem nélkülözve némi teatralitást, csendet kért, mi több, egy beszélgetőt és egy nevetgélőt le is cseszett. Aztán elmesélte, hogy tíz évvel korábban öngyilkos lett a banda egy barátja, aki mindenféle szenvedélybetegségben szenvedett. Az ő tiszteletére hallhattuk, ha jól értettem, élőben először a Necrologue-ot. Egy metálkoncerten a lelket így kiönteni kissé kockázatos, nem vagyok biztos benne, mi garantálja, hogy feltétlenül elhallgatnak az emberek, de itt valahogy összejött, és tényleg átjött a komoly hangulat. Elhangzott a banda egyik nagy slágere, a Fjara is. A koncert, egyúttal a Profecy Fest első napjának méltó zárása a „Köld” utolsó tétele, a Goddess of the Ages volt, amellyel a Sólstafir az egekbe (de legalábbis a barlang tetejéig) korbácsolta a hangulatot.

solstafir.JPG

Július 29., szombat

A második nap hivatalosan 11:50-kor, valójában néhány perccel dél után vette kezdetét. Annak, hogy a fellépések helyszíne egy barlang, jelentős előnye, hogy az ember akkor sem érzi a nappalt, ha odakint hét ágra süt a nap, és ez rengeteget dobott a koncerteken, amelyek zöme világosban zajlott.

A szombatot a San Franciscó-i Lotus Thief nyitotta, és igazából ha csak ezt az egy bandát látom, a napom akkor is teljes lett volna. A Magyarországon – mondani sem kell – röhejes módon észre nem vett együttest a space rock, post-black metal, ambient stílusmegjelölésekkel szokták leírni, a banda önmagát hol kísérletezős metálként, hol text metálként (bizony ám) aposztrofálja, szóval most ezt tessék elképzelni. Ha az Arcturus előtt repülő állatkákat lehetett volna fogatni velem, akkor a Lotus Thief előtt én magam voltam a repülő állatka, mert repestem a boldogságtól. Amikor Iva Toric énekes/szintis lúdbőröztető skálázása után berobbant a The Book of the Dead, a külvilág megszűnt létezni. Igazából tudtam, hogy ez lesz a nyitószám, hiszen ezt a számot az Isten is nyitószámnak teremtette, de még így is akkorát odavert, hogy a fal adta a másikat. A hangzás kifogástalan volt, és annyira metalosra vették a figurát, hogy a Metal Archives szerkesztői sírva esdekelnének a bandának, hogy felvehessék az adatbázisukba.

Ez a metalos megszólalás rengeteget hozzátett a banda élő erejéhez, illetve a banda és a közönség közötti kapcsolat élővé tételéhez, amit a koncerten leginkább Leunammi gitáros képviselt. Nem mintha túl sokszor kinéztem volna a hajam mögül. A koncert csúcsélménye volt még, hogy a „Rervm” albumról a Mortalist leadták, erre titokban nagyon vágytam. Játszottak egy ki nem adott új számot is a 2018-ra várható új EP-jükről. A dal címe Gargantua, és az alapján, amit hallottam, nem lesz gond. A koncertet a „Gramarye” album mintegy keretbe foglalta azzal, hogy az utolsó szám az albumot záró Idisi volt, amit kicsit bántam (mivel a The Book of Lies kimaradt), de csak addig, amíg a csodálatos refrén és gitártémák magukkal nem ragadtak. A nap hátralevő részében nem tudtam felocsúdni a koncertélményből, a pólóvásárlás pedig a természettörvények elkerülhetetlenségével következett be.

A szombat második fellépője hazánk a korai 2000-es évek gothic-progresszív metalos fellendüléséből sarjadt neofolk üdvöskéje, a Moon and the Nightspirit volt. Bár nem miattuk mentem, örültem nekik, hiszen szívmelengető látni, ahogyan újabb és újabb nemzetközi sikereket érnek el, pláne, hogy mindezt magyar nyelvű dalokkal. A lemezeik számomra kicsit (eléggé) ugyanolyanok, de a megfelelő hangulatban nagyon jólesnek, és a koncertjeik is mindig nagy élményt jelentenek. A Balver Höhlében Szabó Mihályék műsora leginkább az idei kiadású „Metanoia” lemez anyagára épült (ami szerintem épp csak egy hangyányit elmarad az azt megelőző „Holdrejtek”-től).

Ez a koncert különleges hangszereléssel zajlott, néhány dalban a szokásos hangszereket a bolgár Irfanból Yasen Lazarov kísérte kavallal. Elvileg. Én nem sokat hallottam ebből, csak feltűnt, hogy a négy bandatag mögött néha ott ücsörög valaki, az ölében egy fúvós hangszerrel. Akárhogy is, a banda hozta a megszokott (magas) színvonalat, és kifejezetten látszott rajtuk, hogy fel voltak dobva. És ami a legjobb: a közönség is. Már azt jó volt látni, hogy a Moon and the Nightspirit megkapja ugyanazt a komoly ovációt, amit a többi fellépő, de amikor a koncertet záró Tavaszhozót – nem túlzok – az első másodpercek után minden zenészi biztatás nélkül tapsolni kezdte a tömeg, majd később még egyszer, óriási büszkeség töltött el.

Az olasz Spiritual Frontért eleinte nem voltam oda, de részben azért, mert tavaly a Dark Bombastic Eveningen elszalasztottam őket, részben pedig e bejegyzés miatt mindenképpen meg akartam lesni a produkciójukat, és ezt, bár az elejéről lemaradtam, hangsúlyosan nem bántam meg. Ezek a pimaszképű dzsigolók elképesztően fantasztikusak a színpadon, lehengerlő vehemenciával nyomták „nihilista öngyilkos popnak" keresztelt (egyébként leginkább neofolk) muzsikájukat. A banda koncertjeihez hozzá tartozik, hogy filmet vetítenek a háttérben, ez Pasolini Mamma Rómája volt. Egyik legismertebb dalukat, a Jesus Died in Las Vegast épp nem hallottam, de úgy láttam, a többi számot is nagy lelkesedéssel fogadta a közönség. A koncert vitán felül a szombat egyik fő pozitív csalódása.

sp.JPG

A svéd Noêta fellépése ezzel szemben kifejezetten balszerencsésre sikeredett. A természetközpontú neofolk duó debütalbumát, a „Beyond Life and Death”-et promózta, vagy legalábbis amit el bírtak játszani belőle. Igazából nem tudom, azért nem tudtam-e mit kezdeni a zenéjükkel, mert nem érintett meg, vagy azért, mert nem szólt jól. A színpadi felállást Êlea énekesnő és Ândris gitáros alkotta, emellett ha jól emlékszem, samplert használtak. Erőtlenül és egyhangúan szóltak, hiányoztak a kiemelkedő pillanatok, nem éreztem, hogy a dalok haladnának valahonnét valamerre. Csak úgy mentek, de ez nem volt izgalmas. Êlea hangja pedig, bár szép volt, nem tartalmazta azt a vibráló erőt, ami meg tudna ragadni egy ilyen produkciónál. Az sem segített az együttesnek, hogy a késések miatt – vagyis önhibájukon kívül – rövidíteniük kellett a produkciójukon. Szerintem Êleán látszott is, hogy ez roppantmód feszélyezi. Talán több rejlik a formációban, de sem a zene, sem a szövegek nem mutattak olyasmit, ami közelebbi barátkozásra ösztönözne. A körülmények miatt valószínűleg sem a Noêta, sem a közönség nem a legszebb emlékű koncertként fogja elkönyvelni ezt az alkalmat.

Az osztrák Dornenreich különleges fellépéssel készült, és persze komoly érdeklődői létszámot vonzott. Bizonyára sokaknak tetszett, engem idegesített, és a Noêta mellett a nap mélypontjának tartom. A banda eredetileg black metálban utazik, ezen a fesztiválon viszont egy unpplugged műsort kaptunk Eviga gitáros/énekes és Inve hegedűs jelenlétével. Ez konkrétan úgy nézett ki, hogy a black metálos témáikat akusztikus gitárral, hegedűs kísérettel játszottak el, ami elég borzalmas eredményre vezetett. Értem én, hogy unplugged, de ez a fellépés ebben a formában semmi pluszt nem adott a dalokhoz. Annyi történt, hogy Eviga most épp egy akusztikus gitárt nyűtt olyan erővel, amilyennel főszabály szerint az elektronikus hangszerét szokta. Ebben viszont semmi kreativitást nem láttam, úgyhogy kimentem a sátorhoz meginni az egyik felmelegedett sört. Szörnyű, de így történt. Inkább a meleg sört választottam.

Az Empyriumos Schwadorf nem tűnik annak a seggén megülős fajtának, és a Prophecy Fest második napjára is bebiztosította egy projektjét. Ez lett a The Vision Bleak. A banda nevével ellátott pólók szombaton igencsak szignifikáns arányban voltak jelen, ami komoly közönséglétszámot vetített elő, és ez be is igazolódott. A Vision Bleak is különleges koncertfelállással készült, a rendes tagokat a Shadow Philharmonics nevű társulás egészítette ki. Volt hegedű, cselló, üstdob, női ének, és még egy férfi ének. A gótikus metált játszó, a Moonspell jegyeit mutató banda nem kimondottan az esetem, remekül kihangosított élő fellépésük azonban vitán felül óriási hangulatot teremtett, ráadásul a szimfonikus kíséret nemcsak látszott, de hallatszott is, sokat dobott a műsoron. Mindössze körülbelül fél óra jutott nekik, ezalatt hét számot játszottak, amelyből négy a friss "The Unknown" (lemezkritika ITT) anyagról való. Sajnos a késések miatti kényszerkurtítás ódiuma a Vision Bleaket sem kerülte el. Ezt azért nem éltem meg tragédiaként, de kétségtelen, hogy nemcsak többre készültek, de többet is érdemeltek volna.

A finn Hexvessel tulajdonképpen a nap egyik headlinere volt. Könnyed folk-pszichedelikus rockzenéjük jól jött ebben az időpontban, és lelkes fogadtatásra is lelt. Eleinte én is élveztem a produkciót, ami valahol a komoly és a humoros közötti szürke zónában lőhető be. Az énekes utalt néha spirituális dolgokra, és ez a dalszövegeikben is jelen van, viszont a zene a témához képest sokkal lazább, vidámabb. A Hexvessel elég komoly játékidőt kapott, egy-másfél órát érzésem szerint biztos játszottak. Igazából többet is, mint ami az én fülemnek kellemes volt. A koncerten szerencsére jelentős hangsúlyt kapott a "When We Are Death" című album (lemezkritika ITT).

Ami azt illeti, esküdni mernék, hogy a lemezről a Transparent Eyeball volt a nyitószám, de mások ezt cáfolták. Az biztos, hogy a koncertet a banda nyilvánvaló slágere, a When I’m Dead zárta, és egyébként az album legütősebb szerzeményei (Cosmic Truth, Teeth of the Mountain, Mushroom Spirit Doors) elhangzottak. Az eddigi koncertsorozat eléggé leszedált, és túl mély barátságot nem kötöttem a Hexvessellel, ezért annyira nem tudtam átadni magam a koncertnek, plusz valamikor a második felében eljátszottak egy zavaróan hosszú balladát, ami önmagában sok volt, Mat McNerney énekes/gitáros hangja nem annyira izgalmas és változatos, hogy egy ilyen hosszú szerzeményben végig lekösse az emberek figyelmét. Vagy legalábbis az enyémet. A közönség hálásan fogadta a banda fellépését, amely kétségkívül nagy energiával játszott.

Utolsó előtti fellépőként a holland Dool lépett a színpadra. Az egylemezes headliner egy fesztiválon szokatlan dolog, de a Dool mögött a The Devil’s Blood nevű okkult rock alapvetés egyes tagjai állnak, úgyhogy van némi hozott tőkéje. Este volt, fáradtság volt, ennek ellenére a közönség óriási lelkesedéssel üdvözölte az együttest, úgyhogy kijelenthető, a szervezők nem fogtak mellé. Igazából nem teljesen értem, mire fel a nagy felbolydulás a februári "Here Now, There Then" miatt (lemezkritika ITT), ami alapvetően egy perfektül összerakott metal album, nem több és nem kevesebb, de tény, a számoknak, főleg a lemez első felének elég komoly húzóereje van (a második felénél azért már ráunok), és Ryanne van Dorst énekesnő/gitáros sajátos hangja rengeteget ad a hangulathoz.

Ryanne frontemberként is remekelt, van neki egy iszonyatosan dögös és tekintélyparancsoló kiállása, ami még a közönség hátsó soraiban is lenyűgözi az embert. Szemrevaló, vonzó, de süt róla, hogy aki beszól neki, annak elkeni a száját. Ezt a vagány, ellentmondást nem tűrő benyomást kicsit be is vetette, amikor valamit dohogott a technika miatt (talán a koncert elején kicsit halk énekkel volt gondja). De ez a csaj tényleg észvesztő, született frontember. Rajta kívül a rendes tagok teljesen háttérben játszottak, ott viszont iszonyatos erővel lóbálták a fejüket ők is. Időnként a Doolhoz is csatlakoztak extra zenészek. Egylemezes banda lévén nyilván nem sok helyről válogathattak. A koncertet az albumnyitó Vantablackkel kezdték, amely bár a lemez leghosszabb tétele, mégis bölcs választás, mert a sejtelmes felvezetés után akkora bivalysúlyú rifforgia következik, hogy az embernek nem tud nem leszakadni a feje. Feltételezem, eljátszották a teljes „Here Now There Then”-t. Részemről az első szám mellett a Words on Paper és az Oweynagat volt a koncert fénypontja (amiket az albumon is csíptem). Ugyanakkor bármilyen belevaló frontember Ryanne, igencsak hulla voltam erre a koncertre, ezért azt inkább békés álldogálásra és töltekezésre fordítottam, hogy a szombati nap utolsó eseményére maradjon energiám.

A fesztiválkönyvben azt írják, a nem Prophecys fellépőket az irántuk mint művészek és emberek iránti tiszteletből hívták meg. Nos, nem vagyok biztos benne, hogy David Tibet vagy Youth akkora megtiszteltetésnek érezte, hogy az eleve furcsa 23:30 helyett valamikor fél egy környékén állhatott ki együttesével a kifacsart és megritkult közönség elé a Dool utáni levezetésként. Mindenesetre részemről a Hypnopazūzu nagyon várós volt. Ez a formáció a Current93 zsenije, David Tibet, illetve a Killing Joke basszerosa, Martin „Youth” Glover közös szüleménye. A projekt stílusát, hát, nem tudom híven jellemezni. David Tibet tipikus, Current93-as szövegelése gazdagabban hangszerelve, ilyesmit kell elképzelni.

A kései időpontra tekintettel érezni lehetett némi érthető türelmetlenséget a közönségben (én biztos éreztem magamban). Végül aztán eltompultak a fények, a zenészek elfoglalták a helyüket, majd kicsivel utánuk előbattyogott David Tibet is, aki úgy festett, mint holmi csavargó egy Charles Dickens-regényben, és előhúzott a vászontáskájából egy üveg bort, amit szorgosan kortyolgatott a koncert alatt. Késés ide, fáradtság oda, az együttes félelmetes átéléssel játszott, ami átragadt a közönségre is. Szerencsére a hangzás jó volt. A műsort nemes egyszerűséggel a 2016-os „Create Christ Sailor Boy” lemez anyaga adta, az album szerinti sorrendben, és ez így működött is. David Tibet jó formában volt, néha egészen döbbenetes erővel énekelte a témáit. Youth diszkréten zenélt, de ez nem volt nehéz neki, mert a hegedűs szinte még a többieket is elhomályosítva őrült bele a muzsikába, élmény volt nézni, ahogy az idő múlásával a vonójáról egyre több szál csüngött elszakadva. Komolyan aggódtam, kibírja-e a koncert végéig (kibírta).

Részemről az album csúcspontja a The Crow At Play-The Sex Of Stars-Magog At The MayPole trió, ezek élőben is szépen szóltak. Meglepően nagyot ütött az albumon kissé szürke Pinocchio’s HandJob, illetve ahogy reméltem, jó volt élőben is az album egy gyöngyszeme, a The Auras Are Escaping Into The Forest. Tibeték zene iránti szeretete többnyire feledtetni tudta a kimerültséget. A banda nem kommunikált a közönséggel, eljátszották a műsort, aztán hang nélkül búcsúzva levonultak, viszont aki ott volt, páratlan művészeti performansznak lehetett tanúja.

A koncerteket hiábavaló sörvadászat, majd kis borozás követte, aztán bevonultunk a sátrunk fedezékébe, hogy onnét hallgassuk a közelgő búcsúégzengést. Az általános benyomásokat fentebb olvashattátok, egyes dolgok kifogásolhatók voltak, de összességében a Prophecy Fest Pazar fellépőgárdával büszkélkedett idén. Kíváncsian várom, mit hoz a jövő.

Thasaidon / zothique.blog.hu

pf.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1012771242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.