GRRRMBA - Grrrmba (2017)

2017. október 16. - Kovenant

g_cover.jpg

A 2016-ban Budapesten létrejött Grrrmba az NGC Prod gondozásában október 9-én jelentette meg egyben a korábban kazettaformátumban a Lost Horizon Productions által kiadott két EP-jét ("Imminent" - 2016 és "Coalescence" - 2017). A Szakács Bence (ének, basszusgitár, gitár) és Liptai Gergely (dob, gitár) alkotta formáció zenéjét rendkívül nehéz (és így felesleges is) stílusilag behatárolni, talán a doom/death/sludge lehet irányadó, illetve e zenei vonal kedvelői fognak leggyorsabban megbarátkozni ezzel a hihetetlenül zord, szikár, tüskés anyaggal. De nekik sem lesz könnyű dolguk.

Szakács Bence a punk Jack és a noise/drone Korovjov zenekarokból, míg Liptai Gergely a Long Pig és a My First Knife soraiból lehet ismerős az underground hívőknek (a korong végén szerepel is egy Korovjov-feldolgozás, mely tökéletes koncepcionális összegzését adja az egész anyagnak). Ha szeretnénk összefoglalni, hogy pontosan mit is kapunk a bő háromnegyed órás album meghallgatásával, akkor egészen könnyű dolgunk van: minden, az ember által létrehozott vagy képviselt érték tagadását, megvetését, egészen az emberi élet létezésén túl. 

Mindezek valami kísérteties, pokoli visszfénybe, törésbe kerülnek: szeretet, vallás, halál, elmúlás, szabadság mintegy kifordulva, pőrén állnak előttünk, mintha egy végtelenül kiégett, megcsömörlött és a pokol legmélyéről ránk tekintő perspektívából szembesülnénk újonnan vele.

Ehhez a szövegvilághoz tökéletes aláfestést nyújt a zenei alap. Szakács Bence valami olyan zsigeri undor által vezérelve hörög és üvölt, hogy valóban átsüt a dalokon a megvetés (néha szinte kiköpi a szavakat, nem tudok rá jobb szót). A doom ólmos nyomorúsága, a disszonáns harmóniák és gitártémák, no meg a mocsárként a mélybe lehúzó sludge riffek mind-mind elvégzik a maguk feladatát a legkiábrándítóbb atmoszféra megteremtése során, melyet idén magyar kiadványon hallani alkalmunk volt.

A dalok a legritkább esetben gyorsulnak csak be, akkor is kizárólag az adott dal érzelmi csúcspontján, amúgy hardcore módra, egyébként pedig vánszorgunk, vonszolódunk egyre ebben a mindenen túli, vörösen izzó purgatóriumban, ahol a dallamok csak elvétve nyújtanak bármiféle megkönnyebbülést. 

Az album két, talán legkönnyebben befogadható tétele a Black Shroud és a Vision In Red: pusztán annak okán, hogy ezekben hagyományosabb melódiákat találhatunk. Doom/death vánszorgás a halál völgyében, visszapillantás egy bűnnel és értéktagadással teli életre az ismeretlen küszöbén (Black Shrouds), illetve lélektelen vízió egy emberiség utáni, élet nélküli Földön, ahol már csak az Apokalipszis négy lovasa járja a maga útját a vérvörösen izzó, pusztulást hozó Nap alatt (Vision In Red): mintha a Grrrmba világában még maga a halál sem kínálna szabadulást.

Az Anthropophobia című záró Korovjov-feldolgozás összegzi legjobban ezt a dühös, vicsorgó fogsorú, megátalkodott gyűlöletet: ha a szeretetet elátkozott szajhának, az életet bukásnak, az emberiséget szégyenteljes létezésnek, a szabadságot pedig ketrecen belüli szűkölésnek látjuk, akkor a korongot méltóképpen befejező szerzemény címének megfelelően valóban csak a magány marad, mert az egyén képtelenné válik a fajtársaival való bármiféle társas kapcsolat kialakítására vagy fenntartására (illetve az erre vonatkozó igény maga szűnik meg). 

Egy ennyire embergyűlölő zenéhez valamiféle pincemélyi, koszos megszólalásra tippelhetnénk, ehhez képest a Grrrmba album megdöbbentően jól szól. Mintha egy jéghideg, finomacél orvosi mikroszkópon keresztül bámulnánk magunkat, mert a hangzás minden egyes hangszer minden apró zörejét, a húrok csiszatolását is kihozza: szokatlan, de a koncepcióhoz tökéletesen illő megvalósítás. Bevallom, nem vagyok nagy barátja a vállalhatatlan minőségű, lakótelepi lépcsőfordulókban felvett produkcióknak és kifejezetten örültem, hogy ennyire professzionálisan hangzó, fület nem fájdító hangzással találkoztam és nem kellett ezzel megküzdenem, mert a zeneanyag éppen elég feladatot állított elém.

A hasonló jellegű, világszemléletű zenék előadói (stílustól függetlenül, legyen akár az black, death vagy a legelvontabb sludge/doom/hardcore) általában túlzásokba esnek: annyi nyomorúságot szeretnének az arcunkba tolni, hogy vagy önmaguk paródiájába fordulnak, egészen a nevetségesség határán túl vagy pedig önismétlővé, így unalmassá válnak. A Grrrmba ezeket biztos kézzel kerüli el: bármibe fogadok, hogy senki sem fog nevetni az album meghallgatása után. 

8/10

g_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9012986876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.