Ha szembetalálkozunk egy régi, közeli ismerősünkkel, akit már jó tíz-tizenöt éve nem láttunk, általában kétféle érzés keríthet hatalmába minket: vagy megdöbbenünk, hogy mennyit változott az illető, mind fizikailag, mind pedig személyiségében (és azon is eltűnődhetünk, hogy vajon ő hogyan lát bennünket) vagy pedig a kedves emlékek jutnak az eszünkbe és nosztalgiával gondolunk az együtt töltött időkre. A kettő üti egymást, egyszerre érezni a kettőt nehézkes is lenne. Az amerikai post-hardcore zenekar, a stílus egyik legbefolyásosabb és legsikeresebb csapata, a New York-i Glassjaw pontosan tizenöt évvel ezelőtt jelentkezett utolsó korongjával: december 1-én azonban hirtelen a Century Media gondozásában megjelent harmadik soralbumuk "Material Control" címmel.
A kétezres évek legelején a (post-) hardcore bandák egyszer csak azon kapták magukat, hogy talán ők lesznek a nu metal hullám lecsengését követően a zeneipar következő nagy dobása vagy trendje. Sorra szerződtették le ezeket a csapatokat a nagykiadók és egy ideig (szűk egy-két évig) valóban úgy tűnt, hogy lesz a dologból valami. Aztán persze semmi sem lett: maga a hardcore színtér és az azt alkotó zenekarok ethoszával nem fért össze a fősodorbeli népszerűség és a kereskedelmi siker, másrészt a nagyközönség sem harapott rá kellő mértékben a stílusra.
Helyettük a rockzene alacsonyabb fokozatra kapcsolt és beindult a -core hullám (metalcore, deathcore, stb.), melyek egyrészt jóval kompatibilisebbek voltak a (reménybeli tinédzser) közönség elvárásaival, másrészt az is vicces, hogy a kommerciálisabb metalcore természetesen rengeteget merített (a melo-death mellett) a sokkal elvontabb, jóval magasabb művészi színvonalon álló és szélesebb ambíciókkal fellépő post-hardcore vonalból.
Az 1993-ban alakult Glassjaw pályája teljesen egyértelműen két szakaszra oszlik: az első körülbelül 2004-ig tartott és egybeesett a Roadrunner kiadóval folytatott csatározásokkal és a Warner Bros. istállójával történő leszerződéssel. Hat demóanyag, egy EP és két teljes stúdióalbum volt ennek az érának a termése és a banda pályájának zenitjét is ekkor érte el. Aztán 2004-ben a bandából távozott három tag (köztük a legfontosabb Todd Weinstock gitáros), így azóta változó felállással működik a formáció, de a kreatív mag továbbra is Daryl Palumbo énekes és Justin Beck gitáros. Tulajdonképpen ma már ők ketten a Glassjaw.
Azóta pedig mindösszesen három EP került kiadásra: ebből a 2005-ös korábbi B-oldalas szerzeményeket gyűjtött csokorba, viszont a két 2011-es kiadvány tulajdonképpen kiad egy sorlemeznyi nótát. Mintha a brigád amolyan levezetőkört futna csak, mielőtt végképp beadná a kulcsot. Most pedig mégis itt van a "Material Control" harminchét percben, tizenkét tétellel: a furcsa az, hogy pontosan ezzel az anyaggal került nálam a helyére a Glassjaw, ha tetszik, most került történelmi távlatba a teljesítményük és szerepük.
A "Material Control" messze a legsúlyosabb és legfémesebben megszólaló anyaga a csapatnak. Ez szerintem annak köszönhető, hogy Justin Beck tulajdonképpen átvette az uralmat a stúdióban. A gitárok mellett a basszusgitár-sávokat is ő játszotta fel, míg a dobokért a megszűnő The Dillinger Escape Plan dobosa, Billy Rymer felelt.
Daryl Palumbo továbbra is a színtér legkiválóbb torka: ő ugyanis énekel, mégpedig rendkívül érzékenyen és érzelemmel teli hangon, ráadásul dallamokat. Ha összegezni szeretnénk a Glassjaw zenéjét, akkor az énekdallamokat és a melódiákat valahol a Jane's Addiction táján kellene keresnünk. Rengetegszer jutott eszembe ez a másik úttörő banda és Perry Farrell énekstílusa, előadásmódja. Ezt ellenpontozzák Justin Beck gyakran igen disszonáns, nyers riffjei, illetve gitárzörejei, átkötései, továbbá a kimondottan domináns szerepet betöltő basszustémák (ehhez elég meghallgatni a Shira című tételt), no meg a pulzáló, gyakran kaotikusnak tűnő ütemek és dobmunka.
A kilencvenes évek alternatív metalja egyébként igencsak nyomot hagyott a Glassjaw munkásságán: másik hivatkozásként meg lehetne említeni a Deftones elszállásait és különös, lebegős dallamait (lásd ismét a már említett Shira refrénjét és a korong egyik legszebb szerzeményét, a My Conscience Weighs A Ton hangulatát).
Két rövid instrumentális (kicsit céltalannak és feleslegesnek tűnő) tételt is kapunk, amolyan átkötés jelleggel, így rendkívül gyorsan végére is érünk a korongnak. Mivel elég sűrű a tartalom, ez nem feltétlenül baj. Sokadik hallgatásra azonban észrevettem, hogy hajlamos vagyok átugrani dalokat (például az elég fárasztó Pompeii címűt) és szívesebben lépek a kerekebb, érzelemmel telibb tételekre, mint például a Strange Hours, a nyitó New White Extremity vagy éppen a fémesebb záró Cut And Run nótákra.
Tehát van üresjárat a korongon, de egyben mégis valahogy hallgattatja magát, az eltalált szerzemények pedig a Glassjaw pályafutásának legjobbjai. A hangszeres játék szenzációs és ötletes, a hangzás nyers, de mégis tiszta és ütős, Palumbo teljesítménye pedig még mindig etalon. Örülök, hogy kiadták ezt az anyagot, bár ismerve a csapat tempóját és kiszámíthatatlan hozzáállását, nem biztos, hogy lesz ennek most, azaz 2017 után folytatása. Az azonban egyértelmű, hogy a negyedszázados Glassjaw ma is izgalmasabb, élőbb és őszintébb zenét játszik a 2000-es és 2010-es évek összes metalcore/matchcore/stb. csapatánál és ez önmagában sokatmondó.
9/10
