DIABLO SWING ORCHESTRA - Pacifisticuffs (2017)

2018. január 19. - Vendégszerző RGY

dso_cover.jpg

A hömpölygő évtizedek során kialakult, faramucibbnál faramucibb metalzenei irányzatok egy korai példánya az avantgárd metal. Ezt az elnevezést, tudjuk jól, az Arcturus honosította meg (avagy tette indokolttá) és azóta a Pan.Thy.Moniumtól a Sigh-on át az Unexpectig – nem beszélve hazánk büszkeségéről, a Thy Catafalque-ról – a legkülönfélébb bandák kerültek ebbe a megfoghatatlan kategóriába.

Bajban lenne bárki, aki közös azonosító jegyeket keresne e zenekarok körében: az egyetlen kapocs az, hogy rendhagyó és újszerű kezdeményezések születnek a címke alatt. A svéd Diablo Swing Orchestra ezt az illusztris és nem kicsit borult társaságot gyarapítja 2003 óta, működésüket egy EP és a friss anyaggal együtt négy sorlemez jelzi.

A banda a hagyományos metalos hangszerarzenált csellóval, illetve 2011 óta harsonával és trombitával egészíti ki, emellett női énekessel nyomulnak, játékukban tényleg tetten érhető a nevükben jelzett swinges elem, egyébként pedig úgy gondolom, hogy dallamviláguk jellemzésére a dilis szó a legalkalmasabb. Nyomokban némi therionos ízt is felfedezni vélek egy-két számukban, főleg a 2006-os „The Butcher’s Ballroom” lemezen, de érdekesség, hogy a Therion ex-dobosa, Petter Karlsson 2010 és 2012 között erősítette is a DSO-t az ütősök terén.

2012-ben a „Pandora’s Piñata” albumot egyesek lehúzták, mint öncélú művészkedést és ebben az ítéletben van is valami, mert nehéz kimagasló pontot találni az albumon (eléggé a „The Butcher’s Ballroom” lemezre esküszök), ugyanakkor a DSO eleve nem az a könnyen emészthető valami. A csodálatos szóviccet rejtő „Pacifisticuffs”, melyet a banda a Candlelight Records-nál adott ki 2017. december 8-án, a 2012-es lemez vonalát folytatja, de elődjével szemben nem fullad egyhangúságba, és ez akkor is igaz, ha ebből a fajta zenéből, bármilyen jól össze van rakva, még 44 perc is soknak tud bizonyulni. A „Pacifisticuffs”-nak ezt a negyvennégy percét tizenhárom szám alkotja, amelyből négy instrumentális.

A nyitó Knucklehugs (Arm Yourself with Love) nemcsak rögtön az egyik legizgalmasabb, de egyúttal legfurább tétele is a lemeznek, egyúttal némi rálátást is enged arra, hogy a jelek szerint egyes svéd embereknek a nagy jólétben nincs jobb dolguk, mint a békéről és a szeretetről énekelgetni hol már-már anime-betétdalokat idéző, cérnavékony szopránban, hol öblös baritonban. Persze a témaválasztás legyen a legnagyobb bajunk, mert ha az ember nyitott a rendhagyó zenei őrületekre (az ilyen affinitás a DSO-hoz elengedhetetlen), akkor ezt az elsőre monoton, majd mégis orgiasztikus káoszba torkolló gyöngyszemet igencsak kedvelni fogja.

A második szám, a The Age of Vulture Culture azt demonstrálja, hogy a klasszikus zenei hangszerek távolról sem csak külsőségnek kerültek be a banda repertoárjába. Ez persze a DSO pályájának kezdetétől így van, a 2011-es hangszerbővítés pedig még rátett egy lapáttal. A mélyre hangolt, elefánttrappolást idéző harsona és az elszabadult trombita teljesen cirkuszi hangulatba borítják az egész dalt, a verzék pedig visszafogottan, de mégis dinamikusan vezérelnek a refrének kakofóniájába.

Személyes kedvencem az ötös számot viselő darab, a Lady Clandestine Chainbreaker, amely egy meglehetősen furcsán lüktető kezdet után némiképp konvencionálisabb, már-már melodikus refrénre vált, amely ugyanakkor nemcsak dallamát tekintve eltalált, de Kristin Evegård hangja is teljes erejében és szabadságában vibrál, helyenként már-már erotikus sóhajokba fúlva, ami szerintem kifejezetten pofátlan dolog egy olyan dögös nőtől, mint ő, mert elég feszélyező dolog úgy hallgatni egy zeneszámot, hogy az ember szerelmes lesz közben. A dal egyébként a társadalmi korlátok levetéséről és az érzelmi szabadságról szól – mondom én, hogy svédek ezek.

Nem érdemes szó nélkül elmenni a lehetetlen című Superhero Jagganath mellett a maga csavaros dallamváltásaival (és itt-ott egészen nyilvánvaló therionos hatásaival), illetve az egyszerűbb és fülbemászóbb Jigsaw Hustle mellett sem. Szintén a lemez páratlan szerzeménye a rendhagyóan pattogó dallamőrületek között helyenként egészen balladisztikus hangulatot megütő Interruption, a fentebb említett ötös tétel mellett további nagy kedvencem.

A hangzásból világosan tükröződik, hogy a zenekar a klasszikus zenei hangszereknek komoly szerepet szánt, ennek megfelelően különösebben horzsoló gitárhangzásról nem beszélhetünk. A dobjáték ugyanakkor nemcsak technikás, de markánsan képviselve is lett a keverésben. Megfigyelhető az is, hogy az együttes elég eredményesen rendezte el úgy a dalokat, hogy az igazán szerethetők az első tömbbe kerüljenek. Ehhez képest a végére, az Interruption után már kicsit leáll a lemez, bár lehet, hogy ez csak annak tudható be, hogy ebből a fajta zenéből még 44 perc is sok egyhuzamban. A Karma Bonfire-t pedig mindettől függetlenül egyenesen kötelező meghallgatni Daniel Håkansson és Kristin Evegård arcpirítóan vagány és vérpezsdítő énekpárbaja miatt.

Nem mindennapos hallgatnivaló nálam a „Pacifisticuffs”, de ez nem a banda hibája, a svédek ugyanis nagyon fain albumot raktak le az asztalra. Mindössze annyiról van szó, hogy a hallgatására fel kell készülni, mert amellett, hogy sokszor csal széles mosolyt az ember arcára, igencsak komoly koncentrációt is igényel.

Thasaidon (zothique.blog.hu)

9/10

dso_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5813587595

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.