Rozsdagyár

MACHINE HEAD - Catharsis (2018)

2018. január 19. - Kovenant

mh_cover.jpg

Mélységes mély a múltnak kútja, írja Thomas Mann a József és testvérei című monumentális regénytetralógiájában: az 1991-ben alakult amerikai Machine Head huszonhét éves története során bizony sok olyan kanyart megtett, melyre mai rajongóik jó része talán már nem is nagyon emlékszik. A Nuclear Blast kiadó gondozásában január 26-án érkező kilencedik stúdióalbumuk, a "Catharsis" azonban felvillant számos olyan elemet, melyet utoljára talán húsz éve hallhattunk a csapattól. 

A súlyos, húzós thrash/groove bandaként induló Machine Head 1999-es harmadik albumával ("The Burning Red") átnyergelt a nu/rap metal területére: eredeti bázisa szépen meg is roggyant, melyet a 2001-es "Supercharger" korong csak tovább olvasztott. A zenekarnak szerencséje sem volt: mire az utolsó ujjpercükig sikeresen átlényegültek volna, a nu metal trendje pont beleállt a földbe. Akkora volt a gond, hogy gyakorlatilag egy hatalmas, száznyolcvan fokos fordulattal mindent elölről kellett kezdeniük.

A 2003-as "Through The Ashes Of Empires" egy igazi vissza-a-gyökerekhez típusú, szinte régivonalasnak mondható thrash anyag lett, méghozzá méregerős. Innentől kezdett felállni a Machine Head, milliméterenként visszanyerve a metalszíntér szeretetét és megbecsülését. Ezt a trendet folytatta egészen 2014-ig az amerikai brigád, bár az abban az évben megjelent "Bloodstone & Diamonds" már mutatott bizonyos változásokat (lemezkritika ITT). 

Fontos dolog hangsúlyozni azt a pár évvel ezelőtti interjút, melyben Robb Flynn megmagyarázta a nu metalos korszakukat. A frontember egész egyszerűen a ma már kínosnak tartott két lemezt kiadói nyomással indokolta: ezek szerint bizony a fejesek és a producerek nyomták őket a rappelés és az ugrálós nóták irányába, ők mindig is az eredeti stílusukhoz szerettek volna ragaszkodni, csakhogy bizony a körülmények kényszerítő ereje, ugye.

Bevallom, én a "The Burning Red" albummal szerettem meg őket és Flynnt mindig is tehetséges metalzenésznek tartottam. Több éves kihagyás után kapcsolódtam újra be a pályájukba, mégpedig a brutálisan súlyos és jó 2007-es "The Blackening" anyaguk révén. Értékelem, amit elértek, szívesen hallgatom őket a mai napig, ezért voltam is nagyon kíváncsi, hogy most éppen Flynn mester milyen irányba kanyarítja karrierjét.

Nos, az előzetesen közzétett dalok és a frontember nyilatkozatai alapján mindenki tudhatta, hogy a "Catharsis" más lesz és valóban az is lett. A lemez teljes és tudatos szakítás a 2003-ban megkezdett iránnyal. Már az előző korongjuk recenziójában is írtam a Robb Flynnben mindig kitörni készülő rettenetes ambícióról, illetve vágyáról, hogy megírja a nagy amerikai kortárs metalalbumot. Hát, ezúttal valóban megpróbálta.

Kezdjük először is azzal, hogy a lemez tizenöt dalt tartalmaz hetvenöt (!) percben, azaz tulajdonképpen egy dupla albummal van dolgunk. Nagyon hosszú, de szerencsére változatos az anyag: egészen szélsőséges zenei területet jár be a "Catharsis" a country-ízű pol-beattől a nu metalon keresztül a hardcore dolgokig bezárólag. Mindezt belengi a Linkin Park popmelódiáinak diszkrét illata: nem vicc, a Machine Head inspirációinak jelentős része egyértelműen a kortárs pop dallamvilágát idézi (ehhez elég meghallgatni a Behind The Mask című dalukat). 

A nagy amerikai rockképeskönyv megírásakor Flynnt egyértelműen megihlette az amerikai demokrata párti baloldal vesszőfutása, Trump földcsuszamlásszerű győzelme az elnökválasztáson, illetve a balliberális tábor kulturális-politikai defenzívába szorulása és a jobboldal térnyerése. Több dal is erről szól, ám legtisztábban a Bastards című, katartikusnak szánt, de rettenetesen kínosra és erőltetettre sikeredett politikai pamfletnóta ilyen. Annyira direkt és szájbarágós, ráadásul iszonyatosan primitív és demagóg szöveget sikeredett a hatvanas évek végi, maoista-trockista-anarchista, radikális baloldali diákmozgalmak legszebb hagyományaival teljes mértékben kompatibilis nóta alá írni, hogy a fejhangon üvöltözött NO NO NO NO NO NO !!!!  hallatán tényleg a villámgyorsan internetes mémmé vált szemüveges, amerikai demokratapárti hölgy Trump beiktatásakor produkált ordítozása jut az eszünkbe.

Érdekes módon a "Catharsis" kiváló, de borzalmas dalokat is tartalmaz, azaz rendkívül kiegyensúlyozatlan, csapongó a színvonal és ez bizony igen bosszantóvá tud válni a végighallgatása során. A korong közepén a rapes, már a kétezres évek elején kellemetlennek számító Triple Beam, a fantáziátlan riffjeivel támadó Kaleidoscope, illetve a már említett Bastards hármasa olyan mértékben leülteti az egész atmoszférát, hogy itt tényleg csak a legelvetemültebbek fogják továbbpörgetni a lemezt. 

Pedig a grunge (Alice In Chains) és art metal (Deftones) elemeket egyformán tartalmazó Screaming At The Sun aztán kifejezetten jó, csakúgy, mint az első négy nóta, melyek ugyan teljesen elütnek az egy évtizede megszokott Machine Head hangzásától, de mégis hallgattatják magukat. Majd újabb halálblokk érkezik az ismét Linkin Parkos, popos-akusztikus Behind A Mask, az iszonyatosan hosszú és erőltetett Heavy Lies The Crown, valamint a szimplán unalmas Psychotic képében. A végén két tempósabb és energikusabb zúzás után jön a záró, megint feleslegesen hosszú és igen fárasztó ballada, az Eulogy.

Akárhogy számolom, az album felét simán ki lehetett volna szórni az ablakon: nem az a baj ezekkel a dalokkal, hogy eltérnek a szokásostól, hanem hogy egyszerűen nem jók. Ki kell térni Flynn előadásmódjára is: ez a behalkulva, lefojtottan, remegő hangon suttogok, majd hörögve üvöltök, de lehetőleg az egészet öt másodpercenként váltogatva stílus egy-két szerzemény erejéig tényleg érdekes lehet, de sajnos a frontember ezt hetvenöt (!) percen keresztül, kizárólagos módon alkalmazza és ez hosszú távon bizony rendkívül fárasztó.

A zenekarvezető a promóciós interjúk során azt hangoztatta, hogy ezzel a Machine Head albummal a metal ismét betörhet a fősodorbeli zenék közé, sikeressé válhat az egész stílus. Én inkább úgy érzem, hogy ez a kaliforniai csapat úgynevezett művészi lemeze: ilyen volt a The Beatles "Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band" korongja vagy a The Rolling Stones "Their Satanic Majesties Request" anyaga is, ahol az adott bandák úgy érezték, hogy most végre kiléphetnek szűkre szabott zenei kezeslábasukból és megmutathatják a világnak, hogy mit is tudnak igazán. 

Ha tetszik, a Machine Head eljutott saját pályájának életközepi válságába és görcsösen próbál valami újba fogni, csak hogy hátat fordíthasson a réginek. Mint általában az ilyen próbálkozások, ez sem járt most sikerrel, de teljes kudarcnak sem mondanám. Egy olyan album született, mely megosztó és hosszú évek múltán is nagyot fognak rajta vitatkozni kedvelői és megrögzött ellenzői is.

6,5/10 

mh_band_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6313588699

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása