TEMPLETON PEK - Watching The World Come Undone (2018)

2018. február 21. - Felicium

tp_wtwcu_1500x1500_k.jpg

Alapvetően mindig szívesen vetem bele magam az új és ismeretlen zenekarok munkásságába, így mindig is jó időtöltésnek tűnt újabbnál újabb csapatok után kutatni. A stílus egyértelműen punk rock, azon belül is modernebb irány, ahol ügyesen egyensúlyoznak a rock és a punk között. Ugye manapság mindig mindent hasonlítani kell valamihez, így a birminghami Templeton Pek zenekart legjobban a stílus egyik nagy alapító ikonjához, a Rise Against-hez tudnám hasonlítani. Ugyanúgy előszeretettel dolgoznak fogós refrénekkel, jó és emlékezetes gitárriffekkel, valamint az énekes hangja is kellően különleges és jól felismerhető.

Az immáron ötlemezes diszkográfiát lapozgatva meglepődve tapasztaltam, hogy a 2013-as "Signs" album a Century Media kiadásában jelent meg. Emellett az utolsó "New Horizons"-ra keresztelt korong 2015-ban látta meg a napvilágot szintén egy másik kiadónál, a mostani pedig február 23-án jelenik meg a Drakkar Records gondozásában. Úgy látszik, ahány lemez, annyi kiadó. Érdekes koncepció. Sajnos a régi komplett lemezeket sehol sem találtam, így nem tudtam igazán utánahallgatni a csapatnak, ellenben azért egy-két régi klipet megtekintettem, hogy mégis lássuk a változást.

A régebbi szerzemények talán kicsit nyersebbek voltak, a mostani pedig egy sokkal letisztultabb anyag, mind keverésben, mind zenében. Ez nem feltétlen előny. Nekem jobban bejön az, amikor szándékosan kicsit nyersebbre van hagyva a zene, főleg ha erről a stílusról van szó. Egyébként már hat-hét éve is baromi jól zenéltek, és a kezdeti klipekben még szemtelenül fiatalnak is tűnt a trió.

Rövid, alig háromperces, tempós nótával indul a "Watching The World Come Undone" lemez. Egyértelműen régi Rise Against érzést kelt a Nowhere To Hide. Egyszerre rockos és mégis punkos. Nagyszerű ötvözet, mely rövid és tömör. A következő visszavesz a tempóból, de ugyanúgy tartja magát. Rendkívül dallamos, szerethető tétel az Oblivious. Természetesen ha punk, akkor a politika és a rendszerellenesség sem maradhat ki a dalok témájából, így a The Awakening nem másról, mint a Brexitről szól, azaz arról, hogy a britek megszavazták, hogy kilépnek az Európai Unióból. Azóta elég sok hangot lehet hallani, miszerint meg kellene ismételni a szavazást, mert rengetegen meggondolták magukat. Ez a szám is pontosan erről szól. Már maga a zene is sokkal agresszívabban indít és beszél a témáról és visszautazik a szavazás elé időben és azt próbálja átadni, amit ők éreztek akkor, amikor megtörtént az a bizonyos voksolás. Ez a szerzemény egyben ébresztőt is fúj mindazoknak, akik a politika árnyékában és hazugságában élnek és jelzi, hogy itt az idő nyitott szemmel járni.

Az Axis továbbviszi az energiát és tartja a tempót, sőt még emel is rajta egy fokozatot. Rengetegszer törik meg a számokat tempóváltással és ritmustörésekkel, melyek mindig jól sülnek el. Sokszor tapasztalom, hogy az ilyenek elveszik a dal erejét, de ebben az esetben mindig jókor sütik el és sosem viszik túlzásba. A jó zenész ismérve az is, hogy megérzi mikor, és hol érdemes alkalmazni a magára szedett technikákat/tudást.

A következő The Aftermath videoklipet is kapott, mely egy különös, erdős részen játszódik. Itt is végig benne van az energia a srácokban, Neal Mitchell énekes/basszusgitáros pedig ebben a dalban mutatja meg igazán, hogy mire képes. Akkora erő lakozik a torkában, hogy az hihetetlen. Rettentően jól használja a hangját és persze nem egy operaénekes, vagy musicalszínész, de amit tud, azt rendkívül precízen és pontosan tudja. Ha lehet ezt mondani, a srác erre született.

A szintén klippel megjelent Sirens egyértelműen a legjobb választás volt arra, hogy reklámozzák vele a lemezt, ugyanis egy húzós, tempós dal, mely természetesen tökéletes dinamikával hullámzik egészen elejétől a végéig. Kompromisszumot továbbra sem tűrnek és egy emlékezetes bridge résszel megtankolt, erőteljes, igazi pogóra buzdító tétel érkezik a Collision Course képében. Rendkívül leleményes az általam csak "diszkós dobnak" hívott dobtéma elrejtése is a dalban. Nos a Black Hearts akár egy sokkalta ismertebb másik punk rock zenekar szerzeménye is lehetne és ez semmit nem vesz el a csapat érdemeiből. Egyszerűen tökéletesen van megírva.

Az énekes Neal Mitchell hangja pedig még mindig tud libabőrt okozni amellett, hogy erre született, hogy énekeljen és ordibáljon. Emellett már csak hab a tortán a City Of Fire és az On Our Own, ami egyben le is zárja a tízdalos albumot. Utóbbiban ismét remekül alkalmazza azt, hogy bár hárman vannak, igenis tud nagy hatást kelteni, ha néhol csak ének vagy csak gitár szól önmagában egyedül.

Összességében egy kiváló punk rock zenekart tisztelhetünk az angol Templeton Pek csapatban. A több mint tízéves múltra visszatekintő banda ötödik lemeze egyértelműen tökéletesre csiszolt korong. Megvan benne az erő, a húzós kemény gitárriffek és a fogós, emlékezetes énekdallamok. Ha bírod a Rise Against, Blink 182 és Sum41 féle zenét, akkor bátran ajánlom a "Watching The World Come Undone" korongot, mert nem lehet benne csalódni.

9/10

tp_0100-kris-askey_k.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3213684626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.