BROKEN HOPE, HIEROPHANT, GORE THROWER - Koncertbeszámoló

2018. március 08. - Dan696

bh.jpg

Meglátásom szerint az év eddig igazán a az extrém metal rajongóknak kedvezett koncertek terén. Már a január is iszonyat erős volt ilyen szempontból, de most a február/március olyan erővel tarol, hogy az elképesztő. Két héten belül három masszív koncert is megrendezésre került (február végén a Nile zúzott egy hatalmasat a Dürer nagytermében, majd másnap a március kapásból egy Napalm Death-tel indított), melynek az egyik legnagyobb durranása jelen cikkünk tárgya, a hazánkba első ízben ellátogató amerikai Broken Hope volt. 

Az első dolog, ami feltűnt, hogy annak ellenére, hogy a koncert keddre esett, még így is meglehetősen szellősen voltunk. Tény, a Broken Hope van annyira rétegzene, hogy kis eséllyel tudna megtölteni egy nagy termet, de még a középső teremben is meglehetősen feltűnő volt a srácok ismeretlensége, cserébe aki ott volt, azon látszott, hogy tényleg rajongója a brigádnak.

Előzenekarok tekintetében meglehetősen egységes képet sikerült kialakítani. Elsőként a magyar Gore Thrower lépett színpadra, akiknek a neve nem volt ismeretlen számomra, ahogy a logójuk sem, viszont én már meg nem mondom, hogy pontosan mit és hol hallottam tőlük korábban. Azt azért érdemes tudni az ötfős csapatról, hogy 2012 óta léteznek és eddig egy "Gore Temple" című EP-t adtak ki 2015-ben. Sajnos ezen felül nem sok egyéb infót találtam róluk, cserébe amit láttam/hallottam, az maximálisan meggyőzött. 

Zenéjük nem a legtechnikásabb, viszont nagyon harap. Az az igazi kompromisszummentes death metal, melyre én bármikor, bármekkora mennyiségben vevő vagyok. Kiemelném Visi Judit gitárjátékát, melynek van egy olyan sajátos íze, amivel csak nagyon ritkán találkozom a hazai undergroundban. Kicsit Deicide beütésű, de abszolút passzol is az összképhez. És ha már Deicide: van a csapatnak egy MK Atorz nevezetű énekese, aki külsőre olyan mintha Glen Bentont és Bud Spencert kevernénk, ráadásul a hangja is brutális, mintha a föld magjából hörögne fel egészen a sztratoszféráig. Nem mellesleg két dal között meg egy kifejezetten jól szituált fazon mutatkozott meg, az ilyen kettősségeket mindig szeretem látni. 

A turné másik résztvevője, az olasz Hierophant neve szintén nem volt ismeretlen számomra. A 2013-as "Great Mother: Holy Monster" című albumukat kifejezetten sokat hallgattam egy időben, úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogy itt-ott kicsit sludge-os, black-es death muzsikájuk élőben hogyan fog teljesíteni. 

Az azért meg kell hagyni az olaszoknak, hogy az atmoszférakeltéshez nagyon értenek. A trió gyakran élt a gitárgerjesztés eszközével, ami elsőre számomra mindig kicsit irritáló, de egy idő után megszokta a fülem. Na most, ezt a gerjesztést gyakran kombinálták az intró disszonáns zajaival, és ezzel sikerült egy elég megragadó, már-már túlvilági hangulatot kelteni. Ezzel az egésszel egy nagyon komoly gond volt. Nem volt érdemi átmenet két dal között. Gyakorlatilag az utolsó tételig nem nagyon volt kihagyás, és emiatt utána egy ideig úgy éreztem, hogy lényegében csak két nótát játszottak, egy jó hosszú nyitó dalt, és egy valamivel rövidebb másodikat, aztán vágás és vége a bulinak. 

Ezt leszámítva viszont remek koncertet nyomtak, vastagon és erőteljesen szóltak. Az egység a bandán belül tagadhatatlan volt, ez főleg a basszeros Fabio Carreti és a dobos Ben egymásra hangoltságán tűnt fel. Mind a ketten hatalmas témákat játszottak. Ben dobjátékában kifejezetten tetszett, hogy nagyon színes. Ha kell, iszonyatosan be tud gyorsulni, ha kell, szinte stoner-doom szintig lassul le, és ami a legjobb, hogy végig percíz marad. 

Lollo gitáros/énekes is kitett magáért. Gitártémái agyasak, de nem túlgondoltak, és nagyon ízesek voltak. Ilyen zenéhez pont erre van szükség, pont azért, hogy ne váljon unalmassá már a harmadik dal után. Az egyetlen bajom az volt vele, hogy amilyen jól szólt a gitár, annyira érthetetlen volt az ének. Igaz, hamisítatlan halálhörgések voltak, de néha annyira mélyek, hogy tényleg statikus zajnak érződött. Esetleg egy nagyobb helyen ez nem tűnt volna fel, de így azért egy picit bökte a csőrömet, és egy kicsit az összképet is rontotta. 

A Broken Hope számomra mindig is azok közé a csapatok közé tartozott, akik igazán rossz vagy gyenge albumot még nem csináltak. Jómagam a 2013-as nagy visszatérő korongjuknál, az "Omen Of Disease" lemeznél csatlakoztam be a világukba, és még úgy is képesek voltak lenyűgözni, hogy addigra azért már túl voltam jó pár hasonszőrű csapat életművén. Attól egy pillanatra sem féltem, hogy gyenge bulit fognak nyomni, de amit kaptam, az még így is földbe döngölt.

A turné a tavaly megjelent "Mutilated And Assimilated" anyagukhoz kapcsolódott, ehhez méltóan erről az albumról került elő a legtöbb dal. Viszont dicsérendő, hogy a dalok az összes korszakból lettek összeválogatva. Ennek hála nagyon színes volt a program, olyan nótákkal mint a Swamped In Gore, vagy az én örök kedvencemmel, a Womb Of Horrors-szal, és még a legutóbbi album szerintem legütősebb dala, a The Carrion Eaters is előkerült. Összességében egy nagyon masszív programot állítottak össze. Az egyetlen gond az volt vele, hogy talán egy kicsit rövid lett. Körülbelül 55 perc volt az egész, de inkább legyen 60. Viszont ez a szűk óra is olyan zúzást biztosított, amit én utoljára a januári Septicflesh bulin éltem át. Ezért minden hála. 

A srácok amúgy kirobbanó formában voltak. Ez hatványozottan igaz a dobos Mike Miczekre, aki olyan lazasággal, mégis kő brutálisan játszik, hogy az példaértékű. Gitáros részen is minden kifogástalan volt, Jeremy Wagner és a 2014-óta a csapat szólósaként szolgálatot teljesítő Matt Szlachta összhangja kézzel tapintható. Mellesleg van valami nagyon egyedi Matt játékában. A srác korábbról a Chimaira soraiból lehet ismerős, és azért azután a Broken Hope egy nem semmi váltás, viszont nagyszerűen idomult ehhez a fajta ultra-agresszív túráshoz. 

Diego Soria külön dicséretet érdemel, ugyan régen láttam - talán utoljára a Fleshgod Apocalypse legutóbbi koncertjén - ennyire erős basszusjátékot. Még szólózott is a jóember, amit én nagyon ritkán tudok élvezni, de mivel még humort is sikerült vinnie bele, ezért szívesen hallgattam a pár másodperces produkciót. Damian Leski hozta a kötelezőt, sőt, még talán egy kicsit többet is. Hangja erőteljes, ellentmondást nem tűrő, és előadás közben néha úgy kicsavarodik az ürge, hogy komolyan megkérdőjelezem, hogy rendelkezik gerincoszloppal. Összességében egy igazi vadállat a színpadon, több ilyet szeretnék látni!

Ha nagy általánosságban kéne összefoglalnom a koncertet, akkor ez simán eddig az év egyik legjobb bulija volt számomra. Erős nyitás, középtájon ugyan egy kicsit leült az egész, de csak egy pillanatra, hogy aztán egy irgalmatlan, véráztatta darálásban csúcsosodjon ki. Remélem, nem utoljára láttuk a Broken Hope-ot, következő alkalommal már hétszentség, hogy sokkal több embert vonzanának be! 

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6813721362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.