JUDAS PRIEST - Firepower (2018)

2018. március 13. - Rock n roller

firepower.jpgBár még csak március van, de már a második olyan klasszikus nagy öreg zenekarnak jelenik meg idén lemeze, mely a brit heavy metal újhulláma (New Wave of British Heavy Metal) nevezetű irányzathoz tartozik. De most, még a Saxonnál is nagyobb név, az irányzat alapító tagja, a Judas Priest jött ki új anyaggal, a "Firepower" című koronggal.

Sajnos nagy esély van rá, hogy az új kiadvány történelmi jelentőségű album legyen, ugyanis valószínűleg ez az utolsó Judas Priest sorlemez, melyen Glenn Tipton gitározik. Egyre súlyosabbá váló Parkinson-kórja miatt már ennek az albumnak a dalait is nehezen tudta feljátszani, a megjelenést követő turnén pedig már nem vállalta a fellépést. Továbbra is a zenekar tagja marad, a turnéra elkíséri társait, ha jobb állapotban van, talán egy-két dal erejéig be is tud szállni, de jórészt már a lemez producere, Andy Sneap fogja helyettesíteni őt. Nem vagyok ugyan orvos, különösen nem Parkinson-kór szakértő, de lássuk be, ilyen előzmények után nehezen elképzelhető, hogy Tipton a következő kiadványon is gitározzon. Feltéve, hogy lesz egyáltalán következő.

Mivel K. K. Downing személyes ellentétek miatt már 2011-ben kilépett a zenekarból, Tipton kiesésével immár a kétgitáros heavy metal mindkét létrehozóját elveszíti a Judas Priest. Ezzel a törzstagok közül már csak Rob Halford énekes (aki egyébként nem alapító tag, és cirka 10 évig már egyszer elhagyta a fedélzetet), és az alapító basszusgitáros Ian Hill maradt.

 

De egyelőre ne búslakodjunk, inkább örvendezzünk, hogy ezen a lemezen még élvezhetjük Tipton mester gitárjátékát. A három törzsgárdista mellett a húsz éve zenekari tag Scott Travis dobos, és a Downing pótlására érkezett Richie Faulkner hallható a lemezen. A producer pedig a már említett Andy Sneap mellett az 1988-as "Ram It Down" után a zenekarhoz visszatérő Tom Allom volt.

A Judas Priestet gondolom nem kell bemutatni senkinek, nemcsak a brit heavy metal újhullámának, és a kétgitáros heavy metalnak a megteremtői, valószínűleg ők játszották az első speed metal számot és a power metal megszületésénél is ott bábáskodtak. Szokás őket a heavy metal keresztapjaként, fémisteneként (Metal Gods) is emlegetni. 40 millió eladott lemezükkel ők minden idők egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású metalzenekara. De így, hatvan év felett, közel a hetvenhez, már ne tőlük várjuk a fémzene megújítását. 

 

Már a lemez megjelenése előtt kijött három dal, a Lightning Star, a Firepower, és a Never The Heroes (a megjelenés napján pedig még a Spectre című tételhez is kihoztak egy videót, de én akkor már az albumot hallgattam). Ezeket hallva komoly várakozásokkal ültem le lefülelni a "Firepower" albumot, mely jórészt meg is tudott felelni az elvárásaimnak. Van pár dal, ami bármelyik Judas Priest lemezen elfért volna és nem okozna csalódást. A négy klipes nóta mindenképpen ezek közé tartozik, még inkább az én kedvenceim, a Children Of The Sun, a Traitors Gate, és a No Surrender.

Rob Halford még mindig jó énekes. 66 évesen már lehet, hogy nem mindent tud úgy kiénekelni, mint fiatal korában, de ez a lemezen nem érződik. Viszont változatlanul nagyon jó vokáltémái vannak, melyeket jól el is énekel. Nem tudom, a gitárriffek és a szólók mennyire csak Tipton fantáziáját dicsérik vagy mennyire van bennük Faulkner és a két producer, elsősorban Sneap keze, de ezekre sem nagyon lehet panaszkodni.

Természetesen akkora katarzis nem ért a lemezt hallgatva, mint amit közel harminc éve éreztem volna, ha frissiben hallom a "Painkillert" vagy 40 éve a "British Steelt". De ahogy írtam fentebb, és a Saxon-lemez kapcsán is, ne hatvan éves emberektől várjuk a metal megújítását. Újítottak ezek az emberek eleget már az életük során.

A tavalyi Deep Purple lemez kapcsán éreztem azt, tisztelem annyira a munkásságukat, hogy erről az albumról most inkább ne írjak. Itt most ez fel sem merült. A Judas Priestnek nem csak a múltja tiszteletre méltó, de a jelenükben sincs semmi szégyellni való. Nem kezdtek felesleges művészkedésbe, élvezhető módon hozzák azt, amit a múltjuk alapján elvárható tőlük.

Két lassabb dal található a lemezen, a Rising From Ruins és a Sea Of Red. Ezek kifejezetten élvezhető balladákká lettek formálva. Nem unja el magát az ember, amiért alacsonyabb fokozatba kell kapcsolni a sebességváltót. Sőt a Sea Of Red egy nagyon jól eltalált zárótétel. A többi nóta középtempós és néhány kifejezetten zúzós téma is került az albumra. 

A lemez hallgatósága valószínűleg nem elsősorban a fiatalok közül fog kikerülni. De negyvenéves kor felett, amikor az ember már kevésbé fogékony az újra, viszont a régen minden jobb volt elvét vallja, kötelező darab a "Firepower". Akinek már megvan a jegye a július 24-i budapesti koncertre vagy majd ezután fogja megvenni, annak is érdemes sokat hallgatni az anyagot, hiszen valószínűleg pár nótát el fognak róla tolni Halfordék, ne legyen ismeretlen, amit akkor hall a koncertlátogató. És mivel a lemez hű a Judas Priest hagyományaihoz, aki szereti a bandát, az örömmel fogja hallgatni az új számokat is. Az előző lemez, a "Redeemer Of Souls" sokaknak nem tetszett, pedig szerintem az is jó anyag volt. A "Firepower" esetében én kevesebb fanyalgóra számítok.

9/10

judas-priest-featured-1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6113728762

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.