UGLY KID JOE - Koncertbeszámoló

2018. május 01. - Rock n roller

ukj_3_credit_maik_wiens.jpg

Mostanában egyre sűrűbben önt el nosztalgikus érzés. A Beatrice (ITT) és a Kalapács (ITT) lemezkritikákban nemrégiben értekeztem róla, milyen hatással volt a kezdeti zenei ízlésem kifejlődésére Nagy Feró és a Kalapács-féle Pokolgép. Most az Ugly Kid Joe Barba Negra Track-es koncertjének következtében révedek újra a kicsit későbbi múltba.

Ahogy egy kommentelő találóan megjegyezte egy ’90-es évekről szóló egyik cikk alatt, a ’80-as évek a ’90-es évek elejéig tartott. Akárki akárhogy gondolja, ez volt a rock utolsó aranykora, idáig tartott ki a ’80-as évek lendülete. A Guns N’ Roses "Use Your Illiusion" című dupla korongja, a Metallica fekete albuma, vagy a Nirvana "Nevermindja" még ugyanolyan kereskedelmi siker lehetett, mint a legismertebb popsztárok albumai. Az MTV, a fősodorbeli rádiók, televíziók programjába még befért az előző évtizedről áthozott Paradise City, One, vagy az újszülött November Rain, Enter Sandman, és a Smells Like Teen Spirit.

És ekkor tűnt fel a színen egy fiatal kaliforniai csapat, az Ugly Kid Joe, akiknek Everything About You, Cats In The Cradle, vagy Neighbor című klipjeit ezek mellett, ezekkel egyenrangúként játszotta rotációban az amerikai zenecsatorna. Amikor a Concerto bejelentette, hogy hozzánk is elhozzák az "America’s Least Wanted" album megjelenésének 25. évfordulója alkalmából turnézó zenekart, akkor döbbentem rá, milyen régen is történt mindez. Ráadásul a turné már a második évében van, a lemez már 26 éves.

Természetesen a nevezett album nekem is megvolt, ha jól emlékszem, kazettán. És én ezt a kazettát ronggyá hallgattam. Én akkor azt gondoltam, a csúnya Józsi gyerek ugyanolyan jelentős bandája a korszaknak, mint a feljebb felsoroltak, vagy akár a szintén ekkoriban feltűnt grunge csapatok. Sőt, ezt a fajta életigenlő hard rockot sokkal többre tartottam, mint a depressziós Seattle-i muzsikát. Most, utólag visszahallgatva az "America’s Least Wantedet", sok számra már nem is emlékszem, és nem véletlenül. A lemez ismert dalait most is klasszis darabnak tartom, de az égész anyag korántsem volt olyan korszakalkotó produkció, mint amit akkor kiéreztem belőle.

Whitfield Crane és csapata még kiadott két kevésbé sikeres albumot, majd a grunge és a nu metal hullámai lesodorták őket a színről. Nem váltak tehát olyan korszakalkotó zenekarrá, mint ahogy arra az Everything About You feltűnésekor számítani lehetett. A 2010-es években aztán újjáalakultak, kiadtak két új lemezt, de a régi sikereket továbbra sem sikerült megidézniük.

A zenekar története során először járt hazánkban, és nekem kötelező volt élőben megnézni a kamaszkori ikonjaimat. Mert történhetett velük bármi az elmúlt huszonöt évben, nekem ők még mindig az a zenekar, akiknek rongyosra hallgattam a kazettájukat. A koncert a Barba Negra Track négy napos nyitóhétvégéjének harmadik napján, vasárnap került megrendezésre. Sajnos a nyárindító The Dead Daises mókára nem tudtam elmenni pénteken, úgyhogy nekem ez volt az idei első jelenésem a Trackben.

ukj.jpg

Az előzenekar Whitfield Crane Yellowcake nevű csapata volt. Nem ismertem őket korábban, ilyenkor gyakran szerepel a koncertbeszámolókban, hogy direkt nem néztem meg őket előtte, de ez ebben az esetben nem igaz. Próbáltam utánajárni, mire számíthatok, de egy rossz minőségű koncertfelvételen kívül nem találtam mást a sárga tortáról.

Ez nem véletlen, ez volt ugyanis a zenekar nyolcadik fellépése. Mivel a budapesti buli az európai turné tizedik állomása, gyors alsó tagozatos matekkal kideríthetjük, hogy Crane nem minden koncerten játszott saját maga előtt. Bár a Facebook-események szerint a turné összes állomásán a Yellowcake volt az (egyik) előzenekar, a brit bulikon Phil Cambell csapata mellett, akiket mi majd szeptemberben láthatunk élőben a Dürerben. Valószínűleg vagy Crane számolt rosszul vagy a turné elején még nem állt össze a zenekar, ezért két koncertet kihagytak. De kár ezen filozofálni.

Nyolckoncertes zenekaroknál is elő szokott fordulni, hogy találunk róluk valamit a neten, főleg, ha ilyen szintű bandákkal turnéznak. De a Yellowcake esetében ez tudatos döntés. Direkt nem adnak ki CD-t, nem töltenek fel magukról semmit a Youtube-ra, Spotify-ra. Csak ott, abban a pillanatban hallhatók, amikor valahol élőben zenélnek.

Egyébként egy színvonalas, nemzetközi alakulatról van szó, ausztrál gitárossal és japán basszusgitárossal (aki a jelek szerint az Ugly Kid Joe egyik technikusa, roadja is), és a főzenekarból Whitfield Crane és Zac Morris dobos. Kicsit pszichedelikus jellegű, némi stoner beütésű hard rockot tolnak, a jelek szerint sok improvizációval. Nem játszottak túl sokat, kb. fél órát, ami - ha jól emlékszem  - olyan négy-öt számot jelentett. Az egyik dalba Dave Fortman is beszállt a főzenekarból.

Az "America’s Least Wanted" megjelenése óta mindössze egy doboscsere történt a zenekarban, de az is még 1994-ben. Az azóta változatlan összetételben zenélnek, de Shannon LarkinGodsmack miatt nem ér rá turnézni, így a már említett helyettes dobossal, Zac Morris-szal koncerteznek. Tehát Whitfield Crane énekes, Klaus Eichstadt és Dave Fortman gitáros, Cordell Crockett basszusgitáros és Morris léptek a Track színpadára.

Nem bízták a véletlenre az indítást, egy rövid intro után az "America’s Least Wanted" az Everything About You, és a Cats In The Cradle után két legismertebb dalával, a Neighborrel és a Madmannel nyitottak. Ezzel kellőképpen megalapozták a hangulatot. Végig nagyon jó tempójú, nagyon pörgős bulit csináltak. Természetesen nem csak a születésnapos album dalait játszották, ha jól emlékszem, minden lemezükről elhangzott pár nóta. A "Motel California" Sandwich című számát ugyan hiányoltam, de ettől függetlenül nagyon jól összeválogatott programot játszottak a srácok. 

ukj2.jpg

Az egész koncert nem volt több másfél óránál, ebben volt két hosszabb szólózós, jammelős rész, az egyik a ráadásban. És Whitfield is eléggé szereti szóval tartani a közönséget, egy-két számnyi időt simán eldumálgatott a számok között. Még a Rákóczi-hídon álló nézőket is megszólította. Nem tudom, budapesti specialitás-e vagy a világon mindenhol tudatosan társalognak a frontemberek a fiatalabb generáció egy-egy kiválasztott tagjával, de míg James Hetfield Levivel beszélgetett, Crane egy Kristóf nevű srácot szólított meg.

Az eget és az időjárás-jelentést figyelve kicsit féltünk, hogy elázunk, de végül elkerülték a Track környékét az esőfelhők. Így semmi nem akadályozta meg az Ugly Kid Joe legénységét, hogy egy nagyon jó hangulatú bulit csapjanak. Nem szántották fel a színpadot, nagyjából mindenki egy helyben állt végig (ebből a szempontból a Yellowcake sokkal aktívabb volt), még Whitfield sem nagyon mozdult el a mikrofonállvány elől. Viszont a zene annyira pörgött végig, hogy tényleg egy világszínvonalú műsorban volt részünk.

Az alapprogram lezárása is elég ütősre sikerült a Goddamn Devillel, majd jött a négyszámos ráadás. Ez is pörgősen indult, az Ace of Spades indította a zárblokkot. A koncert közepén már volt egy spontán Highway To Hell részlet, amivel megénekeltették a közönséget, a Motörhead nóta viszont nem tekinthető teljesen feldolgozásnak, hiszen az "Uglier Than They Used To Be" albumon szerepel, tehát kvázi Ugly Kid Joe számnak számít.

Majd jött a V.I.P. és a Funky Fresh Country Club, benne egy nagyon jó jammeléssel, a koncertet pedig természetesen az Everything About You zárta. A buli előtt zsákbamacska volt, mit kapunk egy utoljára a ’90-es években sikeres zenekartól, de nem ért minket csalódás. Az Ugly Kid Joe ugyanolyan friss és lendületes volt mint fénykorában.

Fotók: Photoinvisible

Videók: EV3N FLOW GROUP

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6113852982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.