DIMMU BORGIR - Eonian (2018)

2018. május 03. - Kovenant

dimmu_borgir_eonian_artwork.jpg

Május 4-én érkezik a norvég szimfonikus black metal intézmény, a Dimmu Borgir visszatérő, egyben kilencedik soralbuma "Eonian" címmel a Nuclear Blast kiadó gondozásában. Mivel az eddigi utolsó anyaguk, az "Abrahadabra" 2010-ben jelent meg és az azóta eltelt nyolc évben mindösszesen egy koncert DVD-vel jelentkeztek tavaly áprilisban ("Forces Of The Northern Light"), mely egy különleges, kórussal és teljes szimfonikus zenekarral megvalósított egyszeri fellépés volt, a szépszámú rajongótábor szó szerint kiéhezve várhatta az új korongot.

A Dimmu Borgir a metalzenekarok azon kivétele, mely nem erősíti a szabályt. Egy olyan stílusban (black metal) váltak nemzetközileg és kereskedelmileg is sikeres csapattá, mely alapvetően utasítja el a fősodorbeli népszerűséget, sőt, tulajdonképpen annak ellenében jött létre. A kora-kilencvenes évekbeli norvég feketefém színtérből kinőtt banda egészen elképesztő pályát futott be: a kétezres évektől kezdődően szinte minden albumuk félmilliós eladásokat produkált világszerte, teltházas stadionturnékkal hódították meg Európa, Észak-Amerika és Ázsia rockrajongóit és talán nem túlzás azt mondani, hogy a black metal Metallicájává váltak az új évezredben. 

Ahogy minden sikeres banda esetében, úgy őket sem kerülhette el az "eladták magukat" vádja. Igaz, ami igaz: míg a zenekar a külsőségekben (megjelenés, videoklipek) megmaradt a látványos black metal kelléktárnál, a zenéjük egyre kevésbé illett ebbe a skatulyába. Ami a kilencvenes évek második felében még valóban igazi invenció és újdonság volt (a szimfonikus elemek és megoldások vegyítése a black metallal), az bizony a kétezres évekre sablonná és trenddé vált. Örök probléma ez: az újítók a trónkövetelőkkel folytatott versenyben csak a már bevált megoldások túlerőltetésével és túljátszásával tudják felvenni a versenyt, egészen addig, amíg a teljes eszköztár önmaga paródiájába (vagy jobb esetben unalomba) fullad.

Ezt érezhették meg nyolc évvel ezelőtt a norvégok is: az "Abrahadabra" egy klisés, helyenként giccses és valljuk be, elég unalmas korong lett. A nagy kérdés az volt, hogy az önként vállalt kreatív pihenőidőben sikerült-e a bandának felráznia a berozsdásodott működési rendszert és előállni valami olyasmivel, mely új életet és lendületet lehel az immár negyedszázados zenei intézménybe.

Nos, a válasz röviden: nem. Sokadik meghallgatás után sem találni semmi olyasmit, amit ne hallhattunk volna már ezerszer más csapattól, de legfőképpen magától a Dimmu Borgirtól. Ez korántsem jelenti azt, hogy hallgathatatlan lenne a végeredmény, csak éppen olyan az egész összhatás, mintha a klasszikus, 1997-2003-as korszakbeli produkciót felvizezték, majd szimfonikus sziruppal még jól nyakon is öntötték volna. 

Sok minden eszembe jutott az "Eonian" hallgatása során. Olyan egyértelmű hatásoktól kezdve, mint a Nightwish (az Interdimensional Summit című tétel alapriffje és szimfonikus megoldásai már-már arcpirító módon hozzák vissza a finnek kétezres évekbeli dallamait és megoldásait) vagy éppen a Therion (a nyitó The Unveiling esetében). Az utóbbi kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a Schola Cantrum Kórus olyan mértékben ül rá a dalokra, hogy tulajdonképpen a frontember Shagrath produkciója kimerül a verzékben történő károgásokban, de a refréneket és dallamvezetést végig a kórus nyújtja, ami rendkívül fárasztóvá válik egy idő után és tényleg a svéd Theiron legrosszabb időszaka jut az ember eszébe.

Általánosan elmondható, hogy végig középtempósan hömpölygő, kórussal és szimfonikus részekkel bőven megtámogatott dalok sorjáznak a korongon majd' egy órán keresztül, tíz tételben. Az első két tétel eléggé elvette a kedvem az anyagtól, azonban a harmadik daltól kezdve egy igen erős középrész érkezik. A punkosabb Satyricon-ihlette ÆTheric, a kifejezetten érdekes, népzenei hatásokkal teli, némileg a Rotting Christ világát idéző Council of Wolves and Snakes vagy éppen a lemez legkeményebb, leggyorsabb tétele, a Lightbringer mind kiváló darabok, csakúgy, mint a változatos, hangulatos The Empyrean Phoenix is.

A lemez utolsó, záró része azonban ismét monotonitásba fullad. Ezerszer hallott tremolós, de elég unalmas riffek, melyek mindenféle probléma nélkül válnak csereszabatossá a nóták között, egybefolyó, eléggé dallamtalan megoldások és feleslegesen túlnyújtott darabok (lásd például az I Am Sovereign című számot) sorakoznak itt mindenféle változatosság nélkül. A záró instrumentális nóta, a Rite Of Passage pedig már tényleg olyan messze áll a Dimmu Borgir klasszikus és eredeti szellemiségétől, hogy szinte hézag nélkül felférne bármelyik heavy/power vagy szimfo-metal csapat aktuális albumára is.

Ami azonban számomra leginkább hiányzik a norvégok friss anyagáról, az az agresszió, a sötét hangulat, valamint az a megfoghatatlan, kozmikus atmoszféra, melyet olyan sikeresen teremtettek meg a "Spiritual Black Dimensions", az "Enthrone Darkness Triumphant" vagy éppen a "Puritanical Euphoric Misanthropia" című korongjaikon. 

Az említett négy-öt dalon kívül az "Eonian" tisztes iparosmunka csupán, kiváló hangzással, profi megvalósítással, de unalomba fulladó zenei tartalommal. Ez pedig nyolc év után nagyon kevés: mintha csak ott vennék fel a fonalat, ahol előzőleg abbahagyták, bármiféle változtatási igény vagy kreatív újragondolás nélkül. Semmi gond nincs azzal, ha valaki ragaszkodik a saját stílusához (lásd a Motörhead, az AC/DC példáját), csak akkor azt mindig a lehető legmagasabb színvonalon, a lehető legkirályabb dalokon keresztül kell előadni.

Ez most nem sikerült: pedig a pályatársak mostanában megjelent albumai igenis tudtak olyat mutatni, ami - ha nem is újraértelmezte, de - más oldaláról, más megközelítésben szólt a black metalról (Satyricon lemezkritika ITT, Enslaved ITT, Borknagar pedig ITT) anélkül, hogy önmagukat feladták volna. Kevésnek érzem most ezt a produkciót: természetesen a Dimmu Borgir van akkora banda, hogy az "Eonian" sikert arasson, beinduljon ismét a turnébiznisz, a zeneipari karaván, de én egyik egykori kedvenc csapatomtól sokkal többet vártam.

7/10

db_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7013886810

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Robert Drazsen Csontos 2018.08.05. 18:19:56

10-es skálán 1000 pontos album.Konkrétan hibátlan