TWITCHING TONGUES - Gaining Purpose Through Passionate Hatred (2018)

2018. május 14. - Kovenant

tt_cover.jpg

Az utóbbi időben lemondóan kezdtem konstatálni, hogy a metalból kiveszett a tűz, az érzelem, a lendület, a düh. Egyengyártott tucatprodukciók, trendmímelő műanyagtermékek, a nosztalgiagyár fröccsöntött és mindennél unalmasabb műmájer bandái, a stúdiós varázslat lélektelen, digitális zsonglőrjei, a giccsipar nyálvitézei, az értelmetlen és teljesen zeneietlen extremitás kisinasai: legyűrhetetlen áradatban ömlenek és áramlanak elénk most már a világ minden tájáról a reménytelenebbnél reménytelenebb metalcsapatok érdektelen csinálmányai, magukba szippantva és elnyelve a netán valóban értékes albumokat is.

Rendkívül lehangoló dolog ez: ha már a kedvenc műfajod is csalódást okoz, akkor ott bizony komoly problémák vannak. Szerencsére ilyenkor mindig megtalál egy-egy olyan banda, amely kimossa a fülemből és a fejemből a kutyaütők seregének produktumait. De ez is komoly munkába és erőfeszítésbe kerül: túlzás nélkül gyakran promók százait kell átfésülni, mire az ember beleakad valami érdekesbe. A Metal Blade kiadó március 9-én jelentette meg a Twitching Tongues negyedik soralbumát, mely pontosan ezt az élményt adta meg számomra.

Ha a zenei progresszivitásról beszélünk a metalon belül, akkor igen kevés zenerajongónak jutna az eszébe a hardcore/crossover thrash stílusát megemlíteni. Harminc-harmincöt éve ez a terület szinte érintetlenül áll a trendváltozások keresztútján: az S.O.D. "Speak English Or Die" klasszikusa tulajdonképpen egymaga definiálta azt a zenei ketrecet, melyből aztán az utóbbi évtizedekben kibújt a Municipal Waste, az Iron Reagen, a Toxic Holocaust és a számtalan hasonszőrű zajbrigád.

A 2009-ben alakult Twitching Tongues a Los Angeles-i hardcore színtérről indult, de már a kezdet kezdetén kitűnt pályatársai közül. A csapat kreatív magja a Young-testvérpár: Colin énekesként, míg Taylor gitáros/háttérénekesként alkotja a dalszerzői gárdát és tulajdonképpen a másik három zenész személye (anélkül, hogy lebecsülnénk a szerepüket) tulajdonképpen másodlagos. A 2015-ben megjelent harmadik soralbum, a "Disharmony" után az együttes háromötöde le is lépett, így a testvéreknek a semmiből kellett újjáépítenie a bandát.

A Twitching Tongues több tekintetben is eltér a szokásos hardcore/crossover thrash brigádoktól. Colin Young énekhangja egészen szokatlan ebben a közegben, ugyanis szinte kivétel nélkül tisztán énekel, csak a tényleges darálások során durvul be, de azok egyre kisebb hányadát alkotják a zenekar lemezeinek. Ennek megfelelően itt bizony nagyon is megjegyezhető, kivételesen fogós dallamok és refrének találhatóak a dalokban, de korántsem a metalcore hagyományai szerint. Az amerikaiaknak szerencsére ehhez semmi, de semmi köze.

A másik tényező, mely élesen elhatárolja az együttest a többiektől, a magukba szívott különböző stílusok hatása. A doom, a stoner, a blues, a southern és még a gótikus rock is helyet kap itt, de mind-mind teljesen szervesen vegyül el a hardcore/thrash keménységével. Ha ez most így soknak és vegyesfelvágottnak tűnik is, mindenkinek ajánlom a korong azonnali meghallgatását: a legmegdöbbentőbb az, hogy az egész valami furcsa, szinte mágikus módon áll össze olyan minőséggé, melyet az összetevők külön-külön nem ütnek meg.

Vegytisztán vett hardcore tulajdonképpen csak két rövid darálásban található meg: a T.F.R. és a The Sound Of Pain tényleg pusztító tételek, melyek így ki is lógnak kicsit a lemezről. A southern metal ízekkel operáló és tökéletesen építkező Kill For You, a gótikus atmoszférájú Forgive & Remember, a zongorás lírát behozó, érzelmes Long Gone vagy éppen a záró Defection (Union Of The State), mely régisulis thrashriffekkel támad, mind telitalálat.

A változatosság, a komplexitás és az érzelmi többlet messze kiemeli a Twitching Tongues zenéjét a kortárs (és néha bizony meglehetősen tufa) hardcore színtérből. Nem véletlen, hogy a csapat olyan bandákkal turnézott együtt, mint a Code Orange vagy éppen a Dying Fetus. Tényleg nehezen kategorizálható be a produkciójuk valamelyik jól ismert piaci résbe: tudatosan mennek szembe az elvárásokkal és emiatt a saját szcénájuk, melyből indultak, elég ferde szemmel nézheti őket. Ennek oka lehet többek között a már említett elképesztő dallamérzékenység és a klasszikus rock hatásait mutató, sokszor ikergitáros szólók jelenléte is.

Egy szó mint száz: nagyon kellemes meglepetés a Los Angeles-i brigád negyedik soralbuma, mely annyi zenei ötletet, stílust és azonnal memorizálható, kiváló dalt tartalmaz, hogy számba venni is sok. Pedig mindösszesen egy harmincnyolc perces, kilenctételes korongról van szó, mely mégis sokkal több meglepetéssel tud szolgálni, mint egy másfél órás progresszív metal opera. 

A rendkívül furcsa és korántsem megszokott albumcímről pedig még nem is beszéltünk. Eric Hoffer huszadik századi amerikai filozófus mondása adta erre a zenekarnak az inspirációt, miszerint: "A szenvedélyes gyűlölet értelmet és célt adhat egy kiüresedett élet számára." Ez a mondat és az ebből kialakított lemezcím tökéletesen adja vissza a dalok hangulatát: a lefojtott, majd kirobbanó düh és szenvedély, az érzelmek tobzódása szinte végig kézzelfogható a korongon. Nagyon komoly és fajsúlyos produkció, az év eddigi egyik legnagyobb meglepetése.

9/10

tt_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr7713902400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.