Kevés pejoratívabb jelző létezik az egyslágeres csodánál: mintha valamiféle szégyellnivaló lenne abban, ha az adott pop/rock előadó mindösszesen csak egy dalával ért el globális sikert és alapozta meg minden bizonnyal egy életre saját anyagi helyzetét. Pedig zenekarok tízezrei adnák oda kollektív jelleggel minden tagjuk (no meg a baráti körük) fél karját egy-egy olyan mindent vivő és a pillanatnyi világhírt meghozó dalért, mint amilyenek összeállításunkban szerepelnek.

A könnyűzenei ipar sosem a méltányosságáról volt híres: könnyen egyslágeres előadóvá minősít évtizedes pályát befutó és lemezek tucatjait kiadó bandákat is, melyeket saját stílusukban akár meghatározónak is lehet nevezni és melyeket komoly rajongótábor követ akár a megalakulásuktól fogva. A besorolás egyetlen dologtól függ igazán: a mindent vivő mega-giga daltól, melyet aztán sem előtte, sem utána nem tudott megismételni az adott zenekar, azaz a fősodorbeli népszerűséget csak egy-két hétre, hónapra sikerült megragadniuk.

Ezeknek az együtteseknek a jó része a rövid életű sikert követően fel is oszlott, de sokan közülük egy adott nemzet elismert és respektált művészei voltak, akik számára a berobbanó világsláger csak egy karriercsúcs volt, melyet elhagyva pontosan úgy folytatták pályájukat, mintha misem történt volna, azaz népszerűségük töretlen maradt Ausztráliában vagy éppen Skóciában.

A cikkünkben szereplő előadók rajongói joggal vethetik fel azt, hogy az itt szereplő csapatok többsége több kisebb slágerrel is rendelkezik: ez igaz lehet ugyan, de az átlagos zenehallgató valóban egy-egy dalukra emlékezhet csak, hiába áll például több évtizedes karrier mögöttük. 

Az itt szereplő előadók kifejezetten a pop-rock színtéren küzdöttek meg (néha egymással is): a popzenét alapvetően a sláger, a kislemezdal vezérli, működésének a végcélja is a minél gyorsabb siker, a minél rádióbarátabb produktum előállítása. Éppen ezért nem emeltük be cikkünkbe a metalt vagy a klasszikus rockzenét: Neil Young, Bob Dylan, a Led Zeppelin, a Metallica vagy éppen a Jethro Tull sokak számára egy-egy világslágerükről ismert mindösszesen, mégis igen furcsa lenne őket egyslágeres csodának nevezni.

15. The Stranglers - Golden Brown (1981)

Az 1974-ben alakult angol punk rock banda, a The Stranglers lehet az élő példája annak, hogy milyen dehonesztáló is az egyslágeres előadó jelzője. A csapat tulajdonképpen a brit punkszíntér egyik megalapítója, számtalan szigetországbeli slágert és tucatnyi sikeres nagylemezt adtak ki, öt évtizedes pályával a hátuk mögött a mai napig működnek és turnéznak, igaz, az aranyévekénél jóval kisebb sikerrel.

A klasszikus felállás kulcsfigurája Hugh Cornwell énekes/gitáros, aki egészen 1990-ig állt a brigád élén. A The Stranglers sosem félt a különböző stílusok saját zenéjébe való beemelésétől: a kezdeti punk/újhullámos sikerek után (népszerűségük 1980-ra történő visszaesése miatt) tudatosan fordultak a popzene irányába. Hatodik soralbumuk, a "La folie" már ebben a szellemben készült el, azonban a Golden Brown című daluk az együttes megismételhetetlen sikerévé vált: a brit kislemezlistán második helyezést ért el és világszerte bekerült a TOP 10-be is. 

A frontember elmondása szerint a dalszöveg két értelmezési szinten is működik. A nóta egyformán szól a heroinról és egy mediterrán származású, barna bőrű barátnőjéről is. "A szöveg azt mutatja meg, hogy mindkettő milyen nagy élvezetet jelentett nekem azokban az időkben."

14. Men At Work - Down Under (1981)

Az 1979-ben alakult ausztrál Men At Work 1981-ben jelentkezett "Business As Usual" című debütalbumával. A Colin Hay énekes/gitáros által vezetett csapat harmadik kislemeze lett a Down Under, mely hazájukban 1981 decemberében ért fel a listák csúcsára. Innentől a sláger diadalmenetét nem lehetett megállítani: 1982 februárjában Új-Zéland adta meg magát, októberben Kanada, majd 1983 januárjában az amerikai Billboard Hot 100 csúcsára is felért, magával húzva a másfél évvel korábban kiadott nagylemezt is.

A siker Európába is eljutott: Nagy-Britannia, Dánia, Németország, Olaszország, Írország sorra borult le a fuvola-témájával egészen különleges, reggae-jellegű nóta előtt. A már címében is Ausztrália előtt tisztelgő dal - bár a videoklipje igen vicces - korántsem vidám témájú: Colin Hay elmondása szerint ugyan hazafias szerzemény, de korántsem a szó szokásos értelmében. 

A refrén valójában Ausztrália többféle módon történő eladásáról szól: az ország túlfejlődéséről, amerikanizálódásáról. A témája az ország lelkének elvesztése: a harácsoló üzletemberek kizsákmányolták Ausztráliát, eladták, ha úgy tetszik. A dalszövegben ünnepelni akartam az országomat, de korántsem nacionalista vagy melldöngető módon. Az ausztrál identitás megőrzése sokkal fontosabb annál.

13. Feargal Sharkey - A Good Heart (1985)

Az északír Feargal Sharkey karrierje az egyik legérdekesebb a popbizniszben. A punk rock banda, az 1975-ben alakult The Undertones énekeseként több slágerrel is bejutott a brit listákra (például a kiváló Teenage Kicks című dallal). A csapat 1983-ban a szokásosan felhozott eltérő zenei elképzelések miatt feloszlott és Sharkey szólópályára lépett. 

Debütalbuma, az 1985-ben megjelent "Feargal Sharkey" hatalmas siker lett. A korongon szereplő szerzemények jó részét Dave Stewart, a Eurythmics gitáros-dalszerzője írta, de az amerikai dalszerző-előadó, Marie McKee által hozott A Good Heart lett a lemez legnagyobb sikere. A dal egész Európában letarolta a slágerlistákat, igaz, Amerikában szerényebb eredményeket ért el. 

Sharkey 1988-ban és 1991-ben is kiadott még egy-egy albumot, melyek már nem tudták megismételni a bemutatkozás sikerét. A kilencvenes évek elején így az előadó a popipar másik oldalán kezdett karriert építeni: először a Polydor kiadó új tehetségek szerződtetéséért felelős alelnöke lett, majd a Brit Rádióhatóság igazgatósági tagja. 2004-ben a brit kormány által létrehozott Live Music Forum elnökévé választották, melynek feladata volt a licenszjogok élőzenére tett hatásának vizsgálata. Végül 2008-ban a UK Music vezetőjévé nevezték ki: a UK Music a szigetország teljes könnyűzenei szakmájának ernyőszervezete, mely a művészek, zenészek, dalszerzők, producerek, kiadók, menedzserek érdekeit képviseli jogi és üzleti értelemben egyaránt.

12. Huey Lewis & The News - The Power Of Love (1985)

Az 1978-ban alakult kaliforniai rockbanda, a Huey Lewis & The News harmadik albuma, az 1983-as "Sports" tízmilliós eladásokat produkált: a zenekar sikeresen ötvözte a kis rockklubok atmoszféráját az igazi amerikai arénaslágerekkel. Amikor 1985-ben Robert Zemeckis filmrendező leszerződtette őket a Vissza a jövőbe című időutazós sci-fijének főcímdalára, már bona fide szupersztárok voltak az Államokban.

A kifejezetten szerény, melós képet sugalló zenekar korábban egyáltalán nem gondolkodott hollywoodi karrierben, azonban most hamar igent mondtak, mégpedig egy bírósági ügy miatt. Egy évvel korábban a Szellemirtók című film producerei megbízták Ray Parker Jr. énekes-dalszerzőt a film slágerének megírására: nos, Parker egyszerűen szólva lenyúlta a Huey Lewis & The News 1983-as I Want A New Drug című slágerének riffjét és főtémáját, melynek eredményeként a zenekar beperelte Parkert és a Columbia filmstúdiót.

Mivel a dal és a film is hatalmas siker lett, Lewisék óriási összegre tartottak igényt. A producereknek azonban nem volt szükségük a bírósági eljárás okozta rossz sajtóra, így peren kívüli egyezséget kötöttek. A banda Zemeckis megkeresésekor már ismerte ezt a világot: tudták, hogy ha a nagy hatalmú filmstúdiók producerei valamit igazán akarnak, semmitől - még az egyértelmű plágiumtól - sem riadnak vissza, így azonnal igent mondtak a feladatra. A The Power Of Love akkora elismerést hozott, hogy az együttes következő albuma, az 1986-os "Fore!" azonnal az amerikai albumlista csúcsán nyitott.

11. Mr. Mister - Kyrie (1985)

A Mr. Mister amerikai pop-rock zenekar példája tökéletesen mutatja, hogy a popbizniszbeli siker nem pusztán a zenei vagy hangszeres tudásról szól, hanem sokkal inkább a karizmáról, a szerencséről és a tökéletes időzítésről. A Los Angeles-i bandát Richard Page basszusgitáros-énekes alapította meg 1982-ben, aki mögött akkor már jó pár éves könnyűzenei háttérkarrier állt.

Dolgozott stúdiós zenészként Quincy Jones, Laura Branigan és a Village People számára is, illetve dalszerzőként olyan popsztárok részére írt dalokat, mint Michael Jackson, Donna Summer, Al Jarreau vagy éppen Rick Springfield. Ismert és keresett zeneipari munkás volt tehát, de saját bandára vágyott, melyet végül három társával együtt létre is hozott. Az 1984-es bemutatkozásuk visszhangtalan maradt, de Page annyira bízott magában, hogy visszautasította a Toto és a Chicago frontemberi szerepkörét is, pedig mindkét brigád erősen kapacitálta őt a feladatra.

De számítása végül bevált: az 1985-ös második lemezük, a "Welcome To The Real World" szó szerint berobbant az amerikai piacra, köszönhetően a Kyrie és a Broken Wings című slágereknek, melyek bevették a Billboard Hot 100 kislemezlistáját. A Kyrie ráadásul Európában is tarolt, az MTV agyonjátszotta a klipjét, így szerte a világon megismerték a zenekar nevét.

De ennyi volt: amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan tűntek is el a süllyesztőben. Az 1987-es "Go On ..." című korongjukra már a kutya sem volt kíváncsi: lemondott koncertkörutak, jegelt negyedik album, majd jött a dicstelen feloszlás 1989-ben. Ettől függetlenül ez a nóta kiváló.

10. Simple Minds: Don't You (Forget About Me) (1985)

Furcsa fintora a sorsnak, ha egy több évtizedes pályafutást maga mögött tudó csapat egyetlen igazán átütő nemzetközi sikerét egy olyan dallal éri el, mely nem a saját szerzeménye és nem szerepel egyetlen stúdióalbumán sem. Pontosan ez a helyzet a skót Simple Minds zenekarral is.

A banda még 1977-ben indult a brit punkszíntérről, de hamar átváltottak a újhullámos hatásokkal is operáló pop-rockba. 1984-es hatodik soralbumuk, a "Sparkle In The Rain" áttörést hozott számukra Európában, Kanadában és Ausztráliában, nem is beszélve szigetországbeli népszerűségükről, de az Államokban jószerivel ismeretlenek voltak. Az 1985-ös, John Hughes rendezte The Breakfast Club című középiskolás tematikájú dráma-vígjáték azonban megadta a kellő lökést az együttes szekerének: a Keith Forsey - Steve Schiff szerzőpáros által írt főcímdal, a Don't You (Forget About Me) az amerikai kislemezlista csúcsán landolt, de világszerte sok országban is az élen végzett.

Érdekesség, hogy Forsey először Billy Idolt, majd Bryan Ferry-t kereste meg a dallal, de egyikük sem vállalta a feladatot. A tüske azonban benne maradt a csapatban: bár a nóta a koncertek elmaradhatatlan, közönségénekeltetős részévé vált, a Simple Minds szándékosan nem tette fel a szerzeményt az 1985-ös "Once Upon A Time" című albumára, mely az egy évvel azelőtti megaslágernek köszönhetően a brit nagylemezlista első, az amerikai Billboard 200-as lista tizedik helyén nyitott. A skót banda ezt követően - bár Európa-szerte népszerűek maradtak - sosem tudta már megismételni a nyolcvanas évek közepének sikerét.

9. Robert Palmer - Addicted To Love (1985)

A brit rockénekes, Robert Palmer már tizenöt éves korától különböző bandákban énekelt, majd 1971-ben megalakította Vinegar Joe nevű rhythm and blues csapatát. A zenekar három stúdióalbumot adott ki, kevés sikerrel, így 1974-ben véget is ért pályafutása. Az Island Records azonban fantáziát látott a frontemberben, akivel szólószerződést kötött.

Palmer nem tudott egy stílusnál leragadni: a soul, a jazz, a hard rock, a blues és a reggae mind-mind hatással volt zenéjére. Albumai a hetvenes években nem hoztak számára áttörést, erre csak az 1980-as "Clues" című korong adott alkalmat. Nevét végre az óceán túlpartján is megismerték. A nyolcvanas évektől érdeklődése egyre inkább a keményebb, bár azért még rádióbarát rockzene felé fordult.

1985-ben aztán énekesként csatlakozott egy valószerűtlen szupergrouphoz: az éppen szünetet tartó brit Duran Duran két tagja, Andy Taylor gitáros és John Taylor basszusgitáros Tony Thompsonnal, a Chic együttes dobosával létrehozta a The Power Station nevű formációt. A brigád a Duran Duran zenéjéhez képest teljesen mással állt elő: keményebb, ritmus-centrikusabb rockzenét játszottak, nem utolsósorban Robert Palmer hatására, aki a teljes, 1985-ös debütalbumot még felénekelte, de aztán gyorsan otthagyta a projektet.

Még abban az évben megjelentette "Riptide" című szólólemezét, mely elsöprő sikert aratott, elsősorban az Addicted To Love című megaslágernek és a hozzá készült ikonikus klipnek köszönhetően. A videót Terence Donovan brit fényképész, a korszak emblematikus rendezője készítette, akinek koncepciója az egyformára sminkelt és öltöztetett, kísérőzenészt imitáló modellekkel elég szép vihart kavart feminista körökben. Palmer sikere a kilencvenes évek elejéig tartott ki: 2003 szeptemberében, 54 éves korában egy párizsi hotelszobában halt meg szívinfarktusban.

8. John Farnham - You're The Voice (1986)

A brit születésű. de tízéves korától Ausztráliában élő John Farnham karrierje meglehetősen érdekesen indult. Tizennyolc éves korában bona fide tinisztárrá vált, köszönhetően a nyálas-érzelmes vattacukor dalainak, melyeket különböző producerek és profi dalszerzők írtak számára. Tinimagazinok címlapján virítottak képei, különböző tévésorozatokban kapott szerepet, varietéműsorokban és színpadi musicalekben lépett fel. 1979-re azonban harmincéves lett, ilyen irányú lehetőségei beszűkültek és váltania kellett.

1982-ben csatlakozott a Little River Band elnevezésű ausztrál rockegyütteshez annak énekeseként: a vele készült három stúdióalbum nem hozott sikert a csapatnak, de Farnham számára hasznos volt, mivel pályáját fokozatosan átállította a kabaré- és musicalkörökből a rockszíntér felé. 1985-ben otthagyta a bandát és szólópályára lépett.

Az 1986-ban kijött "Whispering Jack" című visszatérő szólóalbuma már tisztán pop-rock zenét tartalmazott. Producere, Ross Fraser tanácsára számos dalszerzőt keresett meg, hogy írjanak számára slágereket a lemezhez. A stúdiófelvételek befejezése előtt két héttel érkezett postán hozzájuk egy demókazetta, mely a You're The Voice című nóta nyers verzióját tartalmazta (a szerzői Keith Reed /Procol Harum/, Chris Thompson /Mannfred Mann's Earth Band/, Andy Qunta és Maggie Ryder voltak). Farnham, ahogy meghallotta a szerzeményt, azonnal tudta, hogy élete lehetőségét kapta meg. 

Az albumot azonban nagyon nehéz volt promótálni, mivel a rádiók Farnham korábbi tinisztár imidzsét ismerve nem akarták játszani a dalait. Azonban a You're The Voice kislemezként történő kiadása után már nem lehetett megállítani a diadalmenetet. A szerzemény Amerikát kivéve világslágerré, Farnham ausztrál nemzeti hőssé vált, de ahogy lenni szokott, a globális siker hamar lecsengett, a dal azonban máig a rockrádiók kedvence maradt. 

7. Level 42 - Lessons In Love (1986)

Az 1980-ban alakult, Mark King basszusgitáros-énekes vezette angol Level 42 a nyolcvanas években népszerű jazz-rock fúziós zenéjét játszotta, hasonlóan a Matt Bianco vagy a Curiosity Killed The Cat nevű formációkhoz. Az évtized közepéig hat stúdióalbummal rukkoltak elő, de az igazi siker az 1987-es "Running In The Family" című korongjukkal köszöntött rájuk.

A felvezető kislemez, az 1986-ban kijött Lessons In Love Amerikában a tizenkettedik, Angliában pedig a harmadik helyig jutott, de nagyon szépen szerepelt Európa sok országában is. Ezzel a dallal és a hozzá készült klippel váltak világszerte ismertté: a videót az MTV is vetésforgóban játszotta. 

A kilencvenes évek elejére azonban a sikerszéria véget ért: 1994-ben a banda is feloszlott. 2001-ben azonban az addigra szólópályára lépett King kivásárolta társait az együtteshez kötődő jogokból és kísérőzenekarával felvette a Level 42 nevet. Pár évre rá Mike Lindup, az eredeti felállás billentyűse-énekese is visszatért, ebben a formációban turnéznak azóta is, bár a slágerek már elkerülik őket.

6. Living In a Box - Living In A Box (1987)

A brit banda 1985-ben alakult meg Manchester városában. Anthony Critchlow dobos és Marcus Vere billentyűs saját dalukat rögzítették egy helyi stúdióban, amikor Richard Darbyshire szabadúszó zenész meghallotta a dalt és benyitott hozzájuk. A duó meginvitálta a vendéget, hogy énekelje fel a dalt, aki nem sokat hezitált. Így született meg a banda, rögtön az első saját szerzeményükről véve saját nevét is.

Ha létezik egyslágeres előadó, akkor a Living In A Box az. Az 1987-es debütalbum tulajdonképpen az azonos nevű kislemezdalra épült, mely Angliában az ötödik, az Államokban a tizenhetedik helyig jutott, de világszerte bekerült a slágerlisták első tíz helyének valamelyikére. Az MTV orrba-szájba tolta a nótát, melynek címét Vere egy barátja adta, aki egy patkánylyuknyi önkormányzati lakásban lakott Sheffieldben és elmondása szerint úgy érezte magát akkoriban, mint aki egy kartondobozban él.

A zenekar kiadott még egy albumot 1989-ben, mely sokkal kevésbé volt népszerű, mint elődje. 1990-ben a csapat fel is oszlott, Darbyshire pár évig próbálkozott még a szólópályájával, de azzal sem ért el több sikert. 2016-ban új énekessel a Living In A Box is újjáéledt: a nosztalgiaipar tárt karokkal várta őket.

5. Belinda Carlisle - Heaven Is A Place On Earth (1987)

Az amerikai Belinda Carlisle minden idők legsikeresebb és egyben első csak női tagokból álló zenekarának, a The Go-Go's nevű punk rock formációnak volt az énekesnője. Az 1978-ban Los Angelesben alakult banda három nagylemezt követően 1985-ben fel is oszlott, a tagok szólópályára léptek. Talán természetesnek mondható, hogy közülük a csapat arca, Belinda Carlisle érte el a legnagyobb sikert. 1986-os "Belinda" című bemutatkozása egy amerikai kislemezslágert hozott, de különösebb feltűnést nem keltett az anyag.

Az 1987-es "Heaven On Earth" című második soralbum azonban már más koncepcióval készült. A kulcsszerzeményeket a Rick Nowels - Ellen Shipley sztárszerzőpáros írta, akik többek között olyan előadókkal dolgoztak együtt, mint Madonna, Rod Stewart, Santana, a Fleetwood Mac, Kesha vagy éppen Adele. A számok modern, csillogó megszólalást és hard rockos húzást és alapot kaptak, melyre menetrendszerűen érkezett az überdallamos refrén. 

A Heaven Is A Place On Earth lett a korong csúcsslágere, mely gyakorlatilag a világ összes kislemezlistájának csúcsát pillanatok alatt bevette. A dal videóját pedig maga Diane Keaton Oscar-díjas amerikai színésznő rendezte. A dal egyfajta sémát is jelentett a szerzőpárosnak: a Circle In The Sand, mely a második kislemez volt az albumról, rendkívül hasonlóra sikeredett, de ugyanabban a fröccsöntőmintában született két év múlva a Leave A Light On, a La Luna, majd 1991-ben a Live Your Life Be Free című szerzemény is. Az újabb albumok már fokozatosan halványuló népszerűséget hoztak Belinda Carlisle számára, aki a kilencvenes évek közepére gyakorlatilag el is tűnt a slágerlistákról.

1999-től kezdődően kezdett újra összeállni az anyazenekar, a The Go-Go's: ismét beindult a turnézás, sőt, 2001-ben új stúdióalbumot is készített az eredeti felállás, Carlisle-lal az élen. Azóta tulajdonképpen az énekesnő párhuzamosan osztja meg energiáit szólóprojektje és punkbandája között. 

4. Midnight Oil - Beds Are Burning (1987)

Az 1972-ben alakult ausztrál Midnight Oil már réges-régen egyfajta nemzeti kultintézményként működött szülőföldjén, amikor az 1987-es "Diesel And Dust" című stúdióalbumuk akkorát robbant, hogy abba bizony Európa és Amerika is beleremegett. Egy, a környezetvédelemről, az őslakos ausztrál bennszülöttek jogairól, az atomenergia negatív hatásairól erősen radikális, balos politikai alapállásból éneklő csapat esetében ez igencsak ritkaság. 

A mindent elsöprő és mindent beindító slágerük a Beds Are Burning lett, a hozzá készült videó sikeréhez a frontember Peter Garrett szokatlan megjelenése, mozgáskultúrája, no meg énekhangja is erősen hozzájárult. Az énekes 2002-ben ki is lépett a bandából, hogy politikai tevékenységére koncentrálhasson. Ez olyannyira sikerült is, hogy 2007-ben az Ausztrál Munkáspárt színeiben az ország környezet- és örökségvédelmi, valamint művészetért felelős minisztere lett. Azóta több alkalommal is összeálltak egy-egy jótékonysági koncert vagy turné erejéig, legutóbb 2017-ben zavartak le egy újjáalakulós világ körüli turnét, bár új lemezzel 2002 óta nem álltak elő.

3. Starship - Nothing's Gonna Stop Us Now (1987)

Az amerikai pop-rock együttes, a Starship története éppen olyan bonyolult, mint a Dallas tévésorozaté és gyakorlatilag szépen meg is rajzolja az amerikai rockzene kezdeti lelkesedését és idealizmusát, majd totális elüzletiesedését is. 

Minden az 1965-ben megalakult Jefferson Airplane elnevezésű legendás amerikai pszichedelikus rockzenekarral kezdődött. A hippikorszak emblematikus bandájaként szerepeltek az összes rockfesztiválon (Monterey, Altamont, Woodstock), illetve a "Surrealistic Pillow" című albumuk, rajta a Somebody To Love és a White Rabbit című dalokkal, az LSD-fűtötte virággyermekek himnusza lett a hatvanas évek végén. A Marty Balin - Grace Slick énekespáros, valamint Paul Kantner gitáros vezetésével működő brigád azonban 1974-re kreatív válságba került, számos tagcserét és sikertelen albumot követően.

A tagság egy része (Slick, Kantner, majd a később csatlakozó Balin) új tagokkal kiegészülve átlényegültek a Jefferson Starship nevű bandává, mely immár a hetvenes éveknek megfelelően hard rock albumokat készített. A tagcserék folytatódtak, Balin helyére Mickey Thomas énekes került, Slick is távozott egy időre, majd visszajött. A csapat fenntartotta népszerűségét, ámbár egyre inkább poposabb irányt vettek a nyolcvanas évek beköszöntével. 1984-ben aztán Paul Kantner, a Jefferson Airplane utolsó alapítótagja is kivált az együttesből kreatív nézeteltérések miatt, Slick, Thomas és a többiek azonban folytatni kívánták a bandát. A dologból per lett, végül peren kívül megegyeztek, Kantnert kifizették, a csapat pedig Starship néven és teljesen megújult pop-rock stílusban vitte tovább a zászlót.

Már az 1985-ös bemutatkozás is sikeres lett, de az őrület az 1987-es "No Protection" című második koronggal köszöntött be. A Nothing's Gonna Stop Us Now című szerzemény a Mannequin romantikus komédia főcímzenéje lett: rohammal vette be az amerikai, majd a brit, aztán vagy tíz európai slágerlista csúcsát. Még egy kevésbé sikerült album következett, aztán 1991-ben feloszlott a brigád. Ahogy persze lenni szokott, Mickey Thomas - az egyetlen többé-kevésbé alaptag - 1992-ben bérzenészekkel feltámasztotta a Starship nevet és azóta is csak turnézik a régi slágerekkel. 

2. The Proclaimers - I'm Gonna Be (500 Miles) (1988)

Az egypetéjű ikerpár, Charlie és Craig Reid alkotta skót rockzenekar, a The Proclaimers 1983-ban alakult meg és a csapat jó példája annak, hogy hogyan tud életet lehelni és újra befuttatni egy régebbi slágert egy népszerű mozifilm. 

A dolgok a testvérpár számára akkor fordultak komolyra, amikor egy rajongójuk elküldte amatőr demójukat a The Housemartins nevű angol bandának, melyet annyira lenyűgöztek a hallottak, hogy azonnal meg is hívták a The Proclaimers-t az 1986-os brit turnéjukra. Ennek hatására bemutatkozó albumuk bearanyozódott és országos ismertségre tettek szert. Azonban az 1988-as "Sunshine On Leith" korongjuk hozta meg a teljes áttörést, rajta az I'm Gonna Be (500 Miles) című instant slágerükkel, mely Ausztráliában és Új-Zélandon első, míg az Egyesült Királyságban a tizenegyedik helyig jutott a kislemezlistákon.

Öt csendesebb év következett, azonban 1993-ban Amerikában kijött a Benny és Joon című romantikus komédia Johnny Depp és Mary Stuart Masterson főszereplésével, melynek főcímdalául a producerek a már jól ismert dalt választották. A film hatására az I'm Gonna Be (500 Miles) akkora pályát futott be az Államokban, hogy meg sem állt a Billboard Hot 100 slágerlista harmadik helyéig és az MTV Movie Awards legjobb mozifilm betétdalának jelölését is megkapta.

A sláger azóta számtalan tévésorozatban és mozifilmben, reklámban kapott helyet, illetve rengetegszer fel is dolgozták a legmeghökkentőbb kontextusban. A banda elmondása szerint bár a dalt mindössze negyvenöt perc alatt írták meg, több jogdíjat kapnak érte azóta is, mint az összes többi lemezükből együttvéve. 

1. Transvision Vamp - I Want Your Love (1988)

Volt pár év az Egyesült Királyságban, úgy 1987 és 1990 között, amikor minden tizenéves brit kamaszfiú szobájának falán Wendy James pózolt az aktuális poszterén vagy falinaptárán, jó eséllyel vizuális aláfestést biztosítva a pop punk csapat slágereinek. A Transvision Vamp viharos, ámde igen rövid életű karriert futott be Angliában. A bandát Wendy James énekesnő és Nic Christian Sayer gitáros alapította 1986-ban, az MCA kiadó hamar le is csapott a zenekarra.

Az 1988-as "Pop Art" című debütalbumuk csak úgy ontotta a kislemeznótákat, melyről a harmadik, az I Want Your Love igazi tömeghisztériát okozott a szigetországban, majd szépen bevette az európai listákat is. Wendy James azonnal egyfajta Marilyn Monroe epigonná és szexszimbólummá vált, kiegészítve a karaktert a lázadó és mindenre nagy ívben tevő punk attitűdjével. A siker folytatódott az 1989-es "Velveteen" koronggal is, bár a népszerűségük egyre inkább Nagy-Britanniára koncentrálódott.

1991-re azonban kifogyott a lendület: a kiadó nem volt hajlandó megjelentetni Angliában az együttes harmadik anyagát annak lágyabb és elektronikusabb, gitárszegényebb hangzása miatt. Végül csak kijött a lemez Amerikában és Ausztráliában, de nem aratott sikert, tulajdonképpen mindenféle visszhang nélkül tűnt el a süllyesztőben. 1992 februárjában a Transvision Vamp bejelentette feloszlását. Wendy James, népszerűségét kihasználva szólópályára lépett, első nagylemezét Elvis Costello írta meg, de a korong hatalmas bukás lett. Ezután a hölgy egy évtizedre búcsút mondott a brit rockszíntérnek: a kétezres években a Racine nevű formációval adott ki két nagylemezt, majd 2011-ben és 2016-ban következett két szólóalbum. 

+1. Fine Young Cannibals - She Drives Me Crazy (1988)

Az 1984-ben Birmingham városában alakult brit pop-rock csapat, a Fine Young Cannibals egyértelműen Roland Gift frontember teljesen egyéni, izgalmas hangjára és megjelenésére épült. Az 1985-ös bemutatkozás már jelentős sikert aratott, de az 1988 legvégén megjelent "The Raw & The Cooked" szó szerint végigsöpört a világ zenepiacán. A Good Thing, de legfőképpen a She Drives Me Crazy című slágereknek köszönhetően az angol csapat meghódította a brit, az amerikai, a német, a kanadai, az ír és az ausztrál listák csúcsát, gyakorlatilag a csapból (többek között az MTV-ből) is ők folytak vagy egy éven keresztül.

Máig ismeretlen okból kifolyólag a zenekar 1992-ben, sikereik csúcsán váratlanul feloszlott. Gift a színészet felé fordult, tévésorozatokban és mozifilmekben kapott kisebb szerepeket. Andy Cox gitáros és David Steele basszusgitáros producerként és stúdiózenészként tevékenykedik azóta is a brit színtéren. Gift többször nyilatkozott arról, hogy új szólóalbummal is jelentkezik majd, de énekesi pályája a feloszlás óta kimerült egyetlen, 2002-es nagylemezben, mely semmiféle nyomot nem hagyott a szigetországi listákon.