Érdekes zenei fordulatot hajtott végre az ismert és ismeretlenebb arcokból egyaránt álló norvég Blood Tsunami az elmúlt öt-hat évben. A kétezres években készült két soralbumuk death és heavy metal hatásokkal operáló thrash metalt tartalmazott és bár nem váltották meg a világot, a 2007-es "Thrash Metal" és a 2009-es "Grand Feast For Vultures" (különösen ez utóbbi) kifejezetten érdekes anyagok voltak a hosszú, a doomban megszokott nyolc-tíz-tizenöt perces tételeikkel. A 20013-as "For Faen!" azonban radikális váltást hozott.
Az előző korong alig félórás játékidejével igazi régisulis, nyolcvanas évekbeli thrash metalt tartalmazott, mégpedig a Bay Area színtéren kidolgozott hangulatokkal és eszköztárral, megspékelve a punk esztétikájával: rövid, szélvészként száguldozó, D-beatekkel teli darálások sorakoztak ott, szinte lélegzetvételnyi időt sem hagyva a hallgató számára.
Az azóta eltelt öt évben nem sokat lehetett hallani a bandáról. Visszatérve a tagságra: az énekes-gitáros frontember Pete Evil a norvég Headbanger's Ball ismert műsorvezetője, míg a dobok mögött nem más ül, mint Faust, az Emperor emberölésért elítélt eredeti dobosa. Dor Amazon gitáros és Carl Janfalk basszer kisebb helyi underground bandákban játszik, de a Blood Tsunami amúgy is afféle időszakosan aktivizálódó hobbiprojekt, illetve baráti időtöltés. Legalábbis az április 27-én a Soulseller Records gondozásában megjelent "Grave Condition" album alapján ez szűrhető le.
A korong kilenc tételt tartalmaz, melyek közül a záró Steel Meets Steel egy Onslaught nóta hardcore punk felfogású feldolgozása: a nyolcból az első négy szám az új, a többi mind régebbi, igaz, hivatalosan kiadatlan, csak demókon szereplő szerzemény. Eredetileg a "Grave Condition" kislemeznek készült, de az elfekvő készletek felhasználásával sikerült felpumpálni nagylemezzé, illetve mégsem: ez ugyanis egy mindennel együtt huszonhét és fél perces produkció, öt teljes év után. Ha ez nem alibizés, akkor nem tudom, hogy micsoda.
Az is világosan kijelenthető, hogy a Blood Tsunami a saját hangzással való kétezres évekbeli kísérletezgetés után szépen ráállt a kamaszkorukban istenített kultikus amerikai thrash metal csapatok felé történő zenei tiszteletadás megvalósításának. Nem tudom diplomatikusabban kifejezni ezt: itt bizony a Bay Area bandáinak pszeudo-találkozója zajlik, soroljuk is fel elsősorban a Slayert, utána a Metallicat, meghintve némi Testamenttel.
A Slayert a riffekben lehet elsősorban felismerni ("Hell Awaits", valaki?), míg a korai Metallica ("Kill' Em All") a szólókban érhető tetten. A The Cruel Leading The Fool című régebbi nóta pedig olyan, mintha egy Testament szerzeményt gyorsítottak volna fel. A hatás kétségtelenül állat, ahogy egyébként az első hat szám is: sodor kegyetlenül, a fejed a bólogatásban meg majd' leszakad.
Bevallom, amennyire tetszik Pete Evil riffelése és gitárjátéka, annyira nem vagyok kibékülve a vokalizálásával. A hangja sokkal inkább illene egy svéd death metal csapatba, mint egy thrash brigádba. Ez természetesen ízlés kérdése: a brutalitás kétségtelenül ott van, ahogy az agresszió is. A dalokban található szólók tényleg jók, a ritmusszekció az emberileg lehetséges feszesség határán (néha azon túl) játszik, valami iszonyatosan biztos alapot nyújtva a riffmunkának.
A furcsaság a lemez végén érkezik: az alig másfél perces For faen i hælvete! egy tőrőlmetszett hardcore punk tétel, mely úgy lóg ki a korongról, mint egy budai vegán kerámiatervező a karcagi birkafőző fesztiválról. A záró Onslaught-feldolgozás is hasonlóan teljesít a D-beatjeivel, szóval marad hét dalunk huszonkét percben.
Ráadásul a kollégák még annyi fáradtságot sem vettek, hogy a régi darabokat újravegyék, hogy a lemez egységes megszólalást kapjon. Nem: itt bizony legalább háromféle hangzással találkozunk, mely rettenetesen fapados és hervasztó hangulatot hagy az emberben már a korong végigpörgetése során. Ismétlem, a zenei tartalommal nincs semmi gond, de ez a hallgatókra nagy ívben tojó hozzáállás enyhén szólva tenyérbemászó (legyen bármennyire is punk, akármit is jelentsen ez).
Szóval a "Grave Condition" egy biztatóan induló, aztán bosszantóan és kurtán-furcsán véget érő válogatás EP. Van rajta négy-öt remek tétel, mely afféle korai Slayer és Metallica utánérzésnek tökéletes, ennek van is ma keletje, de a kreativitásnak igencsak lába kelt a stúdiómunkálatok során, mert fájó hiányával tüntet. Talán legközelebb komolyan veszik magukat norvég barátaink.
6,5/10
