EARTHLESS - Black Heaven (2018)

2018. június 19. - Kovenant

earthless_black_heaven_artwork.jpg

Odáig jutottam mára a metal- és rockvilágban uralkodó nosztalgiamániával szemben táplált ellenérzésemben, hogy amint meghallom a retro kifejezést, veszem is elő virtuális baltámat, hogy lecsapjam a hitetlen szörnyet, de jajj, olyan az, mint a mesebeli sárkány, a levágott fej helyébe menten kettő nő! Se szeri, se száma a hetvenes évek legendás zenekarait szakmányban másoló kópiabandáknak: de ha véletlenül minőségi produkcióval kerülök szembe, azt mindenképpen be kell mutatni.

Az Earthless március 16-án jelentette meg negyedik soralbumát "Black Heaven" címmel a Nuclear Blast gondozásában és ebben az egész retro-hard rock mezőnyben most először éreztem azt, hogy a csapatot alkotó zenészek egyrészt teljesen hitelesen és nem betanult manírok és sablonok alapján játsszák ezt a stílust, másrészt olyan természetesség és lazaság jött át a dalaikból, mely messze kiemeli őket a követők áradatából.

A 2001-ben Kalifornia államban, San Diego városában megalakult Earthless a kezdetek óta állandó felállásban játszik: Isaiah Mitchell gitáros, Mike Eginton basszsugitáros és Mario Rubalcaba dobos alkotja a formációt. Az együttes már az alapításától instrumentális zenét tolt, leginkább tizenöt-húszperces pszichedelikus dzsemmeléseket, melyekben - minő meglepetés - a hetvenes évek első felének hard rock - proto-metal hatásai hangsúlyosan szerepeltek. A banda mindvégig nagyon tudatosan utasította vissza a stoner rock kifejezést, hivatkozva arra, hogy nem használnak marihuánát, helyette inkább kávézni és teázni szeretnek.

Az Earthless valóban eleve sokkal pörgősebb, rockosabb zenét játszik, korántsem illik rájuk a belassult, köldöknézős jelző. Ha zenéjük forrásvidékét keressük, akkor a "Black Heaven" esetében ez egyértelműen a Led Zeppelin és a főleg az 1973-1976 közötti Deep Purple, melyben David Coverdale és Glenn Hughes vokális kettőse és bluesos-funkys dallamvilága vitte a prímet.

A legnagyobb újítás a zenekar pályáján azonban az, hogy a friss korongon elhagyták - nagyon helyesen - az instrumentális megközelítést és Isaiah Mitchell gitáros magához ragadta a mikrofont. A szűk negyven perces, hattételes lemezen mindösszesen egy rövid és a címadó, nyolcperces darab, amiben nincs ének, a többi szabályos rocknóta. Ráadásul Mitchell nem valamiféle pótmegoldás, hanem egy ízig-vérig dögös, gyakran soulos ízű torok. 

A nyitó Gifted By The Wind iszonyatosan eltalált riffjével, dallamaival és szólóival (erre mindig külön érdemes figyelni, mert elképesztő, amit a gitáros végigjátszik az albumon) egyből leveszi az embert a lábáról. Olyan őserő és lendület van már egyből ebben a dalban, melyet nagyítóval vagy éppen vérnyomásmérővel sem találnánk egyetlen mai retro-brigád produkciójában sem.

Ha a mintegy másfél perces gitártorzító zörejt túléljük, akkor az End To End megajándékoz bennünket az egyik legemlékezetesebb többszólamú vokállal, melyet mostanában hallhatunk. A kilencvenes években az egyik legígéretesebb klasszikus hard / stoner rock bandának induló Spiritual Beggars fő dalszerzője, Michael Amott (utolsó albumuk lemezkritikája ITT) a fél karját odaadná azért a hitelességért és elképesztő természetességért, mely ebből a tételből árad. 

Az Electric Flame egy szigorúbb, komorabb témájú és hangvételű szerzemény, melyben a pszichedelikus elszálláson és együtt zenélésen van a fő hangsúly, bár az Earthless talán itt jut legközelebb a stoner rock hangulatához: mintha a korai Queens Of The Stone Age megoldásai köszönnének vissza helyenként. Azt viszont mindenképpen a kaliforniai csapat javára kell írni, hogy a hihetetlenül feszes és invenciózus játékával kitűnő ritmusszekció alapból ad egy olyasféle agressziót és tempót, melyet ezekben az analógiaként felhozott bandákban nem találunk meg.

Az igen rövid, vidám hangulatú instrumentális átkötésként funkcionáló Volt Rush után meglepődve kaptam fel a fejem. A címadó Black Heaven ugyanis (melyben szintén nincs ének) egy az egyben a Led Zeppelin Whole Lotta Love című klasszikusának kicsit kicsavart parafrázisa, az alapriff és a dob kettőse mindenképpen. A korábbi dalok tükrében pedig a szerzemény nyolc és fél perces hangszeres produkciója soknak bizonyul.

Az Earthless régi, hardcore rajongói biztos örülnek ennek a korai idők hangulatára visszautaló megközelítésnek, de az énekdallamok bevétele és kiemelt szerepük annyira jól sült el a korong első felében, hogy bizony üresjáratnak tűnik már a színtiszta dzsemmelés.

A záró Sudden End egy szomorú, líraibb hangvételű ballada, melyben Mitchell ismét remekel, mind a szóló, mind pedig vokális teljesítménye terén. Túlzás nélkül szinte sír a kezében a gitár: spórolósan, az érzelmekre kihegyezve, szinte pár hanggal tud el olyan hatást elérni, melyet a mai robotgitárosok sosem fognak, akármennyit tekernek is a tízhúros hangszereiken. 

Érdekes dolog ez: ha valódi, értő módon alkotó, igazi zenészek játsszák őszintén azt, amit a legjobban szeretnek és ami a legközelebb áll hozzájuk, akkor abból rossz nem sülhet ki. Az Earthless pontosan azt lépte meg, amit talán már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie: az ének behozásával újabb réteggel, dimenzióval bővítette saját zenéjét. Ezzel szélesebb közönség elé tud kiállni és a dalok csak gazdagodtak ezáltal. A címadó tétel nekem már kilógott a "Black Heaven" hangulatából (ráadásul a Led Zeppelin-utánérzést is otrombának éreztem), de ez egy közel tökéletes album.

9/10

earhless_band_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1314056964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.