KATAKLYSM – Meditations (2018)

2018. június 22. - ozz86

35432269_1863899803630159_410690966186360832_n_1.jpg

Nem tartozott soha a legnagyobb kedvenc bandáim közt a Kataklysm, de a 2002-es "Shadows & Dust" lemezük simán befér, ha nem is a 10 legkedvencebb albumom közé, de az első 25-be biztosan. Sok korombélinek volt annak idején az In Flames mellett a másik ugródeszka a dallamos death metal világába a kanadai brigád. Noha időközben az én radaromról kicsit eltűntek, attól még töretlenül folytatták a zenélést és jelentkeztek újabb és újabb korongokkal.

Lelövöm a poént: nagy újdonságot ne várjon senki az idén megjelent "Meditations"-től. A Kataklysm már régóta ugyanazt a biztonsági játékot játssza, mint a Fear Factory, igaz, ott legalább Dino beújított egy nyolchúros gitárt, szóval mélyebben hallgathatjuk ugyanazt a kisszekundos riffet újra meg újra. Innentől kezdve egyéni ízlés dolga. Ha rajongó vagy, akkor biztosan nem fogsz csalódni, mert ugyanúgy itt van minden a filmes intrótól a blastbeaten át a dallamokig, sőt, kiforrottabban, mint a korábbi anyagokon. De ennyi, csak annyi a különbség az új és a korábbi Kataklysm-lemezek közt, mint amennyire különbözik az idén főzött Kőbányai a tavalyitól. Ha új ízt keresel, akkor sajna mást kell levenned a polcról.

Maga a korong egyébként elég erősen indul, a nyitó Guillotine igazi, hamisítatlan Kataklysm-dal kemény riffekkel és fogósabb részekkel. Messze ez az album legerősebb dala, simán közönség-kedvenc lesz idővel és koncertsláger. Kedvet csinál a "Meditations"-höz, de sajna ez a kedv nem fog végig kitartani. A második tétel, az Outsider kellemes refrénje után kellemes kis zúzdát kapunk a The Last Breath I’ll Take Is Yours személyében. A lendület egészen a negyedik tételig tart, a torokénekkel induló Narcissist  után sajna beköszönt a B-oldal, és a záró Achilles’ Heel-ig korrekt, de nem igazán maradandó dalokkal kell beérnünk, viszont az előbbi tétel korrekt lezárása az albumnak, és összességében jól keretbe foglalja azt. A többi számra igazából nem térnék ki, talán egyedül a Bend The Arc, Cut The Chord ütötte meg pár jó dallammal az ingerküszöbömet.

A lemez hangzása rendben van, de itt is elmondható, hogy nem igazán mernek kísérletezni a srácok. 2002 óta nagyjából csak annyi változott, hogy a mai stúdiótechnika mellett tisztább és hangosabb mixeket képesek készíteni a hangmérnökök, de alapvetően ugyanúgy szól minden, mint amikor még gimis kis taknyokként kevertük haverral a panelok közt a VBK-t. Talán tényleg jöhetne már valami újítás, például másabb gitárhangzás, ne adj' Isten más hangolás.

Ez így túlságosan is rutinmunka. Biztosan vagyunk páran, akik elviselnének egy kis változást, jó lenne látni, hogy van-e még puskapor a zenekarban a cséplésen meg a dallamokon túl. Persze ne kezdjenek el djentet csinálni, de ha csak egy kicsit is változtatnának a jól bevált recepten, az eszméletlenül nagyot szólhatna.

Bár a leírtakból az jöhet le, hogy a "Meditations" egy rossz lemez, ez nincs így. Egyszerűen csak hallottuk már ezt, többször is. Aki a megszokott ízeket keresi, annak tökéletes, egy tisztességes iparosmunka pár erősebb dallal, de ha valami újdonságot reméltél a Kataklysmtől, akkor kénytelen leszel várni a következő lemezig. Vagy még tovább. Az is lehet, hogy előbb oszlik fel a zenekar, vagy pedig a temetésemen is blastbeat fog szólni, dallamokkal.

7/10

kataklysm2018b.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5714064385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.