THE EVIL - Evil (2018)

2018. június 25. - Kovenant

446203.jpg

A kétezer-tízes évek két nagy trendje a metalszíntéren a post-(black) metal és a női énekkel elővezetett okkult/stoner-retro doom, ez ma már világosan látszik. Erre a legegyértelműbb bizonyíték a hasonszőrű csapatok burjánzása: a kiadók (kicsik és nagyok egyaránt) egymással versenyt futva sorra igazolják le, gyakran a legelemibb minőségi követelményeket is figyelmen kívül hagyva, a fenti két zenei vonalhoz sorolható bandákat, csak hogy felülhessenek a divatvonatra. Szerencsére mindig találhatunk azonban olyan zenekarokat, melyekre tényleg érdemes figyelni.

Az Osmose Productions június 29-én jelenteti meg a brazil The Evil bemutatkozó albumát, mely a rendkívül fantáziadús "Evil" címet viseli. Mintha csak valamiféle közös kultusz hívei lennének az ilyen bandák: mindegyikük tagsága álarcok és hangzatosabbnál hangzatosabb álnevek mögé rejtőzik, a sok csuklya meg maszk mellett azonban kötelező jelleggel megjelenik általában egy vagy több bak, valamiféle romos templom, éjféli erdő vagy temető is. Nincs kivétel: ha valamelyik okkult zenekar kihagyja ezeket a műfaji kellékeket, akkor bizony ócska, kezdő amatőröknek fogja őket tartani Shub-Niggurath, az Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal. 

A The Evil még 2012-ben alakult meg, de hangzóanyagot ezidáig nem készítettek egy kislemezen kívül. A francia kiadó jellemzése szerint a tagok mind ismert brazil bandák zenészei, akik inkognitójukat megőrizve álltak össze, hogy valami teljesen másba fogjanak. Nos, ez sikerült is. A The Evil valamiféle olyan istentelenül gonosz, horrorfilmszerű muzsikát hozott össze, hogy le a kalappal előttük.

A zenekar igazi, kegyetlenül lassú és vészjósló doomot játszik, melyben a túlvezérelt, mélybe hangolt gitárok mintha magukat a fekete őskáosz mögött megbúvó túlvilági istenszörnyeket szeretnék meginvitálni. Itt nyoma sincs semmiféle stoner ökörködésnek: ez doom metal a javából, a Pentagram, a Trouble, no meg természetesen a Black Sabbath nyomvonalán.

A brutálisan letaglózó gitárok mellett a csapat leginkább jellemző vonása a Miss Aileen álnéven fellépő énekesnő hangja. Erős, tiszta, a figyelmet azonnal lekötő orgánum ez, mely ellentmondást nem tűrően uralja a számokat, ráadásul valamiféle félelmetes, lefojtott hisztéria is megbúvik a hölgy torkában, mely bármikor kész kitörni, hogy mindent elpusztítson maga körül. 

A The Evil előszeretettel színezi súlyos szerzeményeit billentyűsökkel, a hetvenes évekbeli olasz horrorfilmeket idéző eszközökkel. A Scream című klipes daluk konkrétan hozza az amerikai Acid Witch zenei megoldásait, a gyakran kissé morbid atmoszférát, de a tengerentúli csapatot jellemző humorfaktor nélkül. Az orgonabetétek hallatán pedig eszünkbe juthat az olasz Abysmal Grief temetői hangulata is.

A korong két leghosszabb, egyenként tízperces, szinte epikus tétele a Sacrifice To The Evil One és a Silver Razor: ezek a stílusalapító brit csapat, a Black Sabbath által tökélyre fejlesztett ólmos lassúsággal és kíméletlen riffekkel építkeznek. Az előbbiben végre kitör az a kontrollálhatatlan hisztéria is, mely az énekesnő hangjában bujkált a  viszonylagosan rövidebb tételekben: Miss Aileen magasai már valóban fülrepesztő módon gyalulják le a hallgatók agyát.

Szólók nem szerepelnek a csapat repertoárjában: talán ez az egyik hiányosság, melyet pótolni érdemes a következő anyagaikon, mert az atmoszférához remekül illene néhány jól elsütött gitártéma, akár a stílustól elütő jelleggel is. Ez kiválóan oldhatná és színesíthetné a rendkívül homogén zenei hangulatot. Erre egyébként akad egy röpke, pár másodperces példa a Satan II című tételben: itt egy szempillantásnyira megvillan egy furcsa, kitekert, disszonáns, thrashes ízű szóló.

A The Evil úgy reklámozza magát, mint a zenekar, mely gonosz zenét játszik egy beteg világ számára, az apokalipszis hangján szólaltatva meg mindazon szörnyűségeket, melyeket az emberiség tesz nap mint nap saját magával. A brazilok kétségtelenül képesek megragadni ezt a nyomasztó, súlyos hangulatot: a háromnegyed órás produkció nem válik unalmassá, a hat-tízperces dalok és a súlyos, monoton riffelés ellenére sem.

Az apokalipszis őrületét, az eszement, pszichotikus hangulatot legjobban talán a SIlver Razor című dal középrészén található totális elszállás valósítja meg, de a Black Sabbath előtt fejet hajtó, lassan őrlő zárótétel, a The Ancients  is remek. 

A brazilok debütalbumának legnagyobb fegyverténye, hogy a zenekarnak sikerült egy azonnal beazonosítható, az énekesnő egyedi hangjának köszönhetően sajátos megszólalást kialakítania. Kitűzött céljukat, a végítélet aláfestőzenéjének megalkotását pedig a doom zenei eszköztárával tökéletesen megoldották. Remek bemutatkozás ez: a The Evil csapatának sikerült bebizonyítaniuk, hogy egy még ezerszer túljátszott, majd' ötvenéves stílusban is lehet friss, érdekes produkciót létrehozni. 

9/10

the_evil_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1814068243

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.