2018 a rock- és metalkoncertek éve, hiszen a hazánkba érkező bandák száma rekordérték körül mozog. Sokan idén tértek vissza hozzánk, mint a két hete szintén a Barba Negra Trackbe látogató Black Stone Cherry vagy a Metallica is majd nyolc év után, de van olyan zenekar, mely először játszik Magyarországon és ez pedig a Stone Sour.

A koncert a nyár egyik, ha nem a legnagyobb rockbulijának ígérkezett. A hír anno erősebben robbant be a köztudatba, mint az, hogy az Avenged Sevenfold idén a VOLT-fesztiválra látogat. Corey Taylort Slipknot-koncerteken láthattuk már Magyarországon, de a másik csapatát is évek óta várták a rajongók, ami nem is meglepő, hiszen a Stone Sour méltán emelhető a nagyok közé. Ezt a tegnapi koncert is bizonyítja, és azt kell mondanom szinte minden elvárásnak megfeleltek. Egy olyan banda érkezett először Magyarországra, melyre az egész ország kíváncsi volt, és nem csak a budapestiek vagy a vidékiek, hanem természetesen az itt élő külföldiek is. A pogót a közönségből valaki előre beharangozta, hogy "itt lesz, ide jöjjön, aki zúzni akar", és az körülbelül az első pillanatban  el is indult, ahogy Corey megjelent.

A Stone Sournek a hangulat szempontjából nem volt nehéz dolga, mert a Nothing More eléggé bemelegítette a népeket. A texasi modern metal bandáról még semmit sem tudtam, de kezdetben kétségeim voltak velük kapcsolatban, mert furcsa rap-pop zenét játszottak be maguk előtt, és az ismerőseim is azt mondták, hogy nem az igazi.

De Atya Úristen! Ilyen zúzásnak rég lehettem a tanúja. Amint felértek a zenészek, már ment is a zúzás, melyben az énekes, Johnny Hawkins is közrejátszott egy óriási dobszetten. Ha az nem lenne elég, hogy iszonyat keményen szólt a zenei alap, főleg a túlzott basszus hangszínnek köszönhetően, a texasi csapat még rá is tett egy lapáttal a bulira. Első fázisban még úgy volt vele az ember, hogy "dobol az énekes, nagy cucc", de amikor a dobszetthez hozzáerősített rúdra ráraktak egy basszusgitárt, mely nem csak, hogy pörgött körbe-körbe, de a doboson kívül minden zenész egyszerre játszott rajta, akkor azért leesett mindenki álla, hogy "most mégis mi a fenét láttam?" Ezek után a közönség már nem is lepődött meg igazán, amikor az említett dobszerkó az oldalára fordult, és a magasba emelkedett még két métert az énekessel a hátán.

Tőlem nem messze szinte minden Nothing More dalt énekeltek páran, aminek tudatában teljesen hihető volt Johnnytól, hogy a bakancslistájukon volt, hogy Budapesten játszanak. A kérdésre, hogy ki szeretné őket legközelebb is látni, szinte minden kéz a magasba lendült. Az egyedüli kritika, mely érheti az előzenekart, az a borzasztóan sok effekt használata. Az énekes amúgy is magas hangját még tovább torzították, szinte mókushangon szólt már, a gitáron is gyakran volt túlnyomott delay és/vagy reverb effekt és a dobos is több elektromos eszközt használt. Volt ami kiemelkedett, mint amikor, Johnny az egyik dalban saját énekhangját loopolta vagy három szólamra, és még arra énekelt pluszban, ami hihetetlenül jól hatott. Az effekteken kívül az énekes félmeztelen izmozása, és a néhol a metaltól szokatlan magas hangok már kellemetlenek voltak, de mondanom sem kell, hogy összességében elképesztően szórakoztató volt a látvány, a hangzás és az élmény is együttesen.

De alig fél óra várakozás telt el és itt volt a várva várt pillanat. Corey Taylor mosolyogva a színpadra lépet és a Barba Negra Track egy emberként üvöltött fel. A kiabálásban a Whiplash Pants intrója nem is hallatszódott, mindenki csak Coreyra figyelt, aki tovább hergelte a népeket, hogy a kezdés az óriás csillagszórók kíséretében monumentális legyen.

Arra lettem figyelmes, hogy együtt kiabálják a nézők közel mindannyian a refrén és az átkötőrészek szövegét, hogy egy óriási "fuckkal" zárják a dalt közösen. Ahogy lesétáltak a zenészek, már indult is a skandálás: "Corey, Corey, Corey!". Én is beszálltam, hisz nekem is egyik álmom volt látni emberközelről, de azért elgondolkodtam, hogy vajon a többiek nem érzik-e szarul magukat, hogy mindig csak Corey a TOP1. A skandálásra persze visszajött és két "fucking awesome" között bele is vágtak az Absolute Zeroba.

Ha valaki csak egy Stone Sour dalt ismer, amelyik nem a lassúbbak közé tartozik, akkor az tuti, hogy ez. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen hamar ellőtték a méltán leghíresebb dalt, de miután többször is feltört a három hangból álló dallam, a csúcspontra került a hangulat. Már csak fenn kellett tartani. És mivel hogy ez a Hydrograd Tour, indult is Johny Chow basszusával a Knievel Has Landed. Elég jónak tartom ezt az albumot, de ezen a ponton szívesebben hallottam volna egy Mercy-t vagy egy Somebody Stole My Eyest, akár magát a Hydrogradot esetleg.

Ezután következett a nosztalgiavasút. Hat dal erejére visszanyúltak a srácok az összes előző lemezhez, kivéve a "The House of Gold and Bones Part 2"-t. Az első, azaz a "Stone Sour" album kifejezetten nagy hangsúlyt kapott, három tétel is onnan volt: a Get Inside, a Cold Reader és a Bother. Mindenki tudta, mi fog következni, amint Corey gitárt ragadott. Énekesünk nagyon nem szereti, ha a rajongók videóznak, de ennek ellenére is sokan előkapták a kamerájukat, hogy megörökítsék ezeket a pillanatokat. Ötezer éneklő ember + egy legenda + egy gitár + egy dal = leírhatatlan élmény, Corey is nem egyszer elérzékenyült. Úgy éreztem, hogy ebben az emberben az a zseniális, hogy nem álcázza magát (kivéve Slipknot-koncerten), hanem utat enged az érzéseinek, és amikor valaminek örül, vagy valami meghatja, azt akkor őszintén kimutatja.

A Get Inside alatt feldobtak egy melltartót Josh Rand elé, aki ezt boldogan fogadta, de a dal végén Corey egyből le is nyúlta, hogy bohóckodjon vele. Itt volt az a pont, amikor a zenész beszédet tart a világ igazságairól. Sok emelkedett dolgot össze tudnak hordani ilyenkor a frontemberek és Corey is ezt emelte ki, hogy a mai  rockkerek túlságosan komolyan veszik magukat és nem tudnak igazán szórakozni, pedig ennek csak arról kéne szólnia. Menjen a rock, engedd el magad, élj a pillanatnak!

Utoljára ilyen tapasztalom Billie Joeval volt Green Day koncerten, ami elgondolkodtatott, hisz valljuk be, a Green Day pop-punk-rockja zömében tényleg csak a buli és a lázadás köré épül, míg a Stone Sour témáiban és zeneiségében is sokkal igényesebb és komplexebb. Ekkor döbbentem rá, hogy Coreynak mennyire is igaza van. Ő képes ilyen összetetten és ilyen erővel írni arról, hogy rockkerek vagyunk és buli van. Nem csak a fájdalomba tudja így beleölni az energiáját, és ez szerintem borzasztóan fontos. Így a legjobb érzéssel tudtam magam átadni a következő, és egyben az albumról az egyik kedvenc dalomnak, a Rose Red Violent Blue (This Song Is Dumb & So Am I) című nótának, mely teljesen hihető volt a frontember fejéről lógó melltartóval.

Közeledtünk a vége felé, mert a Made Of Scars után már következtek is az ismételten mindenki által énekelt dalok, a Song #3 és a Through Glass, melyeket Corey is gitározott végig. Ezek a dalok kiválóan megadták, hogyan érdemes "zárni" egy koncertet, hogyan lehet az amúgy elejétől csúcsponton lévő hangulatot a végéig kitartani. A Song #3 közben tűnt fel, hogy arányában sokkal több lányt és nőt látok, mint ahogy azt egy metalkoncerten megszoktam. Aztán a Through Glass alatt megértettem, hiszen a Stone Sournek sokkal több lassabb, könnyen énekelhető lírai és nem csak zúzós dala van, mint más zenekaroknak, melyek így a női közönséget is jobban megfogják.

A rájátszás előtt kitérnék arra, hogy azért a csillagos ötös koncertről a csillagot csak Corey érdemli meg, a többiek sajnos csak ötös szintet biztosítottak. Johny Chow viszonylag aktív volt, Christian Martucci gitárossal egyetemben, akinek viszont nagyban lekötötték a figyelmét a szólók. Ellenben Josh Rand, akiről nem tudom, hogy még az egészségügyi problémák miatt hozta-e a minimumot, vagy ő amúgy is ilyen, de azontúl, hogy a szép kis ingében és mellényében, a furcsa színű gitárjaival lenyomta a dalokat, nem sokat csinált, egy arcizma sem rezdült.

Roy Mayorga pedig egyenesen rosszkedvűnek tűnt, nála még a színpad hátterében álldogáló Griffin Taylor is jobban mulatott, ami egyszerre volt vicces és kicsit kiábrándító. A hangosítás sem volt hibátlan, ami természetesen nem feltétlen a zenekar hibája. A basszus még mindig túl erős volt, a gitárszólók (kiemelt szerepük ellenére) elég halkak voltak és Corey éneke is gyakran szinte eltűnt a versszakok között.

De igazából ezekről az apróságokról senki nem vett tudomást. Miután kinyilvánította a budapesti tömeg, hogy szinte Coreyért élnek ezen a hétfőn, kölcsönösen érezhetett az énekes is. Nagyon sok zenekar elsüti, hogy "ti vagytok a legjobb közönség eddig, imádunk titeket, satöbbi", de emlékeim szerint a frontember úgy fogalmazott, hogy az egész turnéról ez lesz a kedvenc állomása, ami azért simogatta a magyar hallgatók lelkét. Azt is hozzátette, hogy minden zenekarnak el kellene jönnie Budapestre, és lám, ebben az évben szinte pontosan ez is történik.

A rájátszás két dalból állt: RU486 és a kihagyhatatlan Fabuless, természetesen a felfújhatós Stone Sour zenészbábukkal. Kisétálva a koncertről pedig nem egy csak kitombolt és az őrült határáról visszajött közönséggel sétáltam, hanem egy igazán boldog csapattal, akik életük egyik legjobb élményeként teszik el ezt a napot. Legközelebb kötelező eljönni!