FINNR'S CANE - Elegy (2018)

2018. július 15. - Vendégszerző RGY

finnr_s_cane_elegy_cover.jpg

Őszintén szólva ezt a kritikát én azzal akartam kezdeni, hogy nekiállok kiosztani az egyszemélyes black metal bandákat. Nemes egyszerűséggel azért, mert meglehetősen egysíkúnak találom azt, amikor valaki egy személyben játszik minden hangszeren egy zenei projektben; ezzel ugyanis a zenének az az izgalmas sajátossága vész el, hogy a több hangszeres mind hozzáadja a saját egyéniségét az egyes hangszerekhez.

Ez az a sajátos zamat, mely elvész azzal, hogy egyetlen ember prüntyög minden hangszeren ahelyett, hogy az egyes tagok odaraknák a sajátos stílusukat, tehetségüket, megközelítésüket és az egyes hozzájárulásokból valami egészen sajátos kerekedne ki. Persze nyilván ahogy elkezdtem megírni ezt a kritikát, az első dolgom az volt, hogy a Metal Archives oldalon utánanéztem az együttesnek, és akkor kényszerültem szembesülni vele, hogy nemcsak többtagú formációról van szó, de ráadásul az itt tárgyalt lemez már a harmadik alkotásuk.

Tehát még az az előítéletem is megdőlt, hogy egy első lemezes alakulatról lenne szó, ugyanis a Finnr’s Cane „Elegy” című albuma a harmadik nagylemez a sorban a banda 2010 óta dokumentálható működésétől kezdve. Egyébként egy háromtagú formációról beszélünk, akik a jelen cikkben tárgyalt lemezt a Prophecy kiadónál jelentetik meg július 20-án. A banda három tagja roppant stílszerűen a The Slave, a The Peasant és a The Bard művészneveket viselik, és elárulhatom, hogy ebből a felsorolásból éppen a női tag viseli a „rabszolga” titulust, ami egyébként a cselló és a billentyűk kezelését jelenti virágnyelven. Ja, igen, mert hogy van cselló meg billentyű is ebben a projektben, ugyanis melodikus black metal vállalkozásról beszélünk.

Hogy ki volt az a Finnr – avagy más írásmóddal Fiðr –, arról nem sok mindent tudtam kideríteni azon kívül, hogy valami törpe, egyébként pedig a szó északi férfinévként használatos. A Finnr’s Cane lemezét hallgatva egy kellemes, jópofa, szerethető, de nem túl kiemelkedő melodikus black/doom banda képe rajzolódott ki előttem, amelyben egyébként a cselló érdekes módon nem sok szerephez jut, ahol viszont igen, ott elég szépen oda van téve.

Az ének is meglehetősen elszórtan fordul elő, és ez egy teljesen vállalható húzás: a zenekar dallamai és hangzása kellően mélyre hangoltak, és a zenés részek önmagukban is kellően élvezhetők. A hangvétel nem nélkülözi a post-metalos behatásokat sem, egyes dallamokban és akkordokban mintha az Agalloch köszönne vissza.

Az albumnyitó Willow és a címadó Elegy ebből a szempontból kifejezetten jól vizsgáznak: mindkét nóta erősségét képezik a dalok felvezetését követő, kicsit a kései Year Of No Lightot idéző, beborult, komótos riffek, különösen a Willow esetében, ahol meglehetősen szép kontrasztot alkot a mélyre hangolt, torzított gitár és a cselló kettőse. Ehhez képest a szimfonikus black metalba váltó Strange Sun nem igazán tudta felcsigázni az érdeklődésemet: túl ismerős és sokszor hallott zenei fogásokat alkalmaz, semhogy felkaptam volna rá a fejem.

Ennek a számnak az örvényét az Empty City hosszú, kellemes fuvolaszólóval csillapítja, melyre megint csak nem mondható, hogy nem hallhatta már az ember temérdek alkalommal. Kiemelhető még az album zárótétele, az A Sky Of Violet And Pearl, mely egy lassabb, melankolikusabb darab, és egyúttal a lemez leghosszabb dala is. A rövid felvezetés után komótos, a 2000-es évek gótikus metalját idéző, az elején sivár szintetizátorral kísért riffelést hallhatunk, és lényegében ez az egy dallam teszi ki a szám legnagyobb részét, majd mindezt szellős zongorafutam zárja le.

Stúdióban hallgatva ez a tétel talán zavaróan hosszúnak tűnhet – nyolc perchez képest meglehetősen kevés benne a változatosság -, ugyanakkor nem lennék meglepve, ha a koncerteken sűrűn előkerülne, mert minden monotonitása mellett is meglehetősen dinamikus, és elég jól lehet rá bólogatni, a zárófutam pedig kiválóan alkalmas a koncert lezárására.

A fentiekből már kirajzolódhatott, mi a legnagyobb problémám a lemezzel: egyszerűen nem marad meg a hallgató fejében. Nem lehet rossznak nevezni, még csak igénytelennek sem, sőt, azt sem mondanám, hogy nincsen benne valódi érzés, de mindez nem menti meg attól, hogy nincs benne semmi, ami miatt az ember néhány háttérhallgatást leszámítva késztetést érezne arra, hogy újra és újra elindítsa. A stílus kedvelői szemében talán erős középkategóriás lemez lesz, de nehezen hiszem, hogy ennél többé válna.

7/10

Thasaidon (zothique.blog.hu

finnr_s_cane.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1814114563

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.