PARADISE LOST - Believe In Nothing (2018, remastered)

2018. július 16. - Dan696

36656607_1892038230816316_9095248369231593472_n.jpg

Az emberek egy része biztosan nem lepődött meg azon, hogy a brit Paradise Lost év elején bejelentette, hogy újra kiadják pályájuknak talán a legellentmondásosabb albumát a "Host"-ot. A másik része soha nem vallaná be, hogy titkon reménykedett abban, talán a 2001-es "Believe In Nothing" is fut majd egy második kört. És vannak azok, akik már húzzák a képzeletbeli strigulákat a reménybéli "Symbol Of Life" újrakevert változatáig. 

Bevallom őszintén, nálam minimális meglepődést okozott a tény, hogy a borongós brit ötösfogat úgy döntött, most jött el az ideje leporolni azokat az albumokat, melyek a '90-es évek végén, a kétezres évek elején nem kimondottan pozitív irányba döntötték a csapat megítélését. 

A cikk, melyet a következőkben olvasni fogsz, nem egy klasszikus kritika. Egyrészt, mert a címben említett album már közel sem annyira releváns, mint 2001-ben. A remaster tény nem számít, ez nem egy új lemez. Másrészről sokkal érdekesebb az a korszak, melybe ekkor került a banda, és ennek a bemutatására a legjobbnak a "Believe In Nothing"-ot találtuk, hogy miért, arról fogsz olvasni a továbbiakban.

Nem mondható, hogy a Paradise Lost - a továbbiakban PL - az "egy csapásra világhírű" csapatok iskolapéldája. A halifaxi székhelyű brigád eredetileg death metalnak indult, és ezt a tulajdonságát körülbelül a második albumig -"Gothic" - egész jól hozta is, bár ennél a korongnál már azért bekerültek olyan elemek is, melyek később nagyban meghatározták a csapat zenéjét. Ezt követte az aranyidőszak, melytől számítjuk a PL masszív népszerűségét. A "Shades Of God", "Icon", "Draconian Times" lemezek komoly paradigmaváltást jelentettek az olyan, mára klasszikussá váló dalokkal, mint az MTV-n is levetített As I Die, Embers Fire, True Belief, vagy a mai napig a metaltörténelem egyik legnyomasztóbb dalának tartott Forever Failure. Ezen a ponton, de főleg a "Draconian Times"-nál olyan felívelő tendenciát mutatott a banda karrierje, ami tényleg irigylésre méltó. Gyakorlatilag minden extremitásuk ellenére beírták magukat a mainstreambe. 

Ezt követően talán nem is volt olyan meglepő, hogy a '97-ben befutó "One Second" egy valamivel könnyebben befogadható, slágeresebb anyag lett. Bár az olyan tételeknél mint az akár a "Shades Of God"-ra is felférő Sane, vagy az ultrafájdalmas hangvételű The Sufferer még megvolt a klasszikus súlyosság. Egyben nézve a produktumot viszont itt már látni, hogy komoly zenei változások voltak készülőben. 

'99-ben járunk, amikor megszületik az ötösfogat mái napig legtöbb vitát kiváltó albuma, a "Host". Ekkorar a világ már alaposan túl volt az újhullámos szintipop és elektronikus zenék lázán, melyek népszerűségében ordas része volt a Depeche Mode-nak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ha megnézzük a mai gótikus/dark színteret, csapatokat, többen is hivatkozásként használják az imént említett brit trió munkásságát. Nem mellesleg mai napig folyik a diskurzus arról, hogy a Mode zenéje mennyire volt jelentős hatással a '90-es évek elején bekövetkezett metalszíntérbeli változásokra. De vissza a PL-hoz. 

Bár az előző anyag már megszellőztette a folyamatban lévő átalakulást, a '99-es album olyan sokk-ként érte a rajongókat, hogy sokan még a mi napig is ezt a fájdalmat nyögik. A történet gyökereit valahol a kiadóváltásnál kell keresni. A "Shades Of God"-tól egészen a "One Second"-ig a brigád a Music For Nations-nél dolgozott, előtte meg a Peaceville Records-nál. A "Host"-ot viszont már egy nagy kiadó jelentette meg, az EMI. Ilyen téren érthető, hogy egy nagy multinak hasznosabb, ha egy éppen felkapott irányzatra tereli az istállójában lévő zenekarokat. A Paradise Lost meg nagyon kapóra jött nekik, figyelembe véve a csapat népszerűségét. De a háttérben azért előfordultak árnyéktevékenységek. Nick Holmes énekes így emlékszik vissza arra az időszakra:

"Az EMI fejeseivel is volt néhány megbeszélésünk, de nekik fogalmuk sem volt a zenénkről. Szerintem azt sem tudták, kik vagyunk. Betereltek minket egy focipálya méretű terembe, ahol olyan arcok ültek, akik a zene helyett a sokkal jövedelmezőbb fegyvercsempészettel foglalkoztak, aztán nagyon komolyan megbeszéltük a zenekar dolgait. Gondolhatod..." (Lásd: HammerWorld 2009/11) 

Ez a szituáció persze a zenekaron belül masszív látásmódváltást eredményezett. Beindult a rocksztár élet, melyhez alapvetően nem volt hozzászokva a csapat. Értelemszerűen nagyobb költségvetésből dolgoztak, ezt hallani az anyagon, illetve látni a későbbi klipeken. 

"Akkoriban az EMI egy gigantikus fegyvercég alá tartozott... És ezek a figurák szórták a pénzt, ész nélkül. Hamar kiderült számunkra, hogy ebből mi csak akkor jöhetünk ki jól, ha megpróbáljuk kiélvezni a helyzetet, amíg lehet. Úgyhogy első osztályon repültünk mindenhová és ötcsillagos szállodákban laktunk. Kubai szivart szívtam, és méregdrága konyakot hörpöltem mellé, pedig az sem ízlett. De vidéki kis f*szfejként ki akartuk próbálni, hogy milyen az igazi sztárság." (Lásd : HammerWorld 2009/11)

Szóval láthatjuk, hogy komoly átrendeződések történtek a brigád életében. Bár a "Host" nem lett akkora siker, mint az elődei, azért teljesen bukásnak így sem lehet elkönyvelni. Nem mellesleg ez az album is kapott egy ráncfelvarrást idén márciusban. Ami komolyabb gondot okozott, hogy a csapat körüli változások elég erősen megtépázták a tagok kapcsolatát is. A banda volt dobosa, Lee Morris így emlékszik vissza a zenekaron belül uralkodó állapotokra, mikor feltették neki a kérdést, hogy igaz-e, hogy a"Believe In Nothing" és "Symbol Of Life" albumok között a feloszlás szélére sodródott a zenekar: 

"Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor a zenekari morált tekintve a mélypont a Host-turné alatt jött el. Ha ilyesmi bekövetkezett volna, akkor ez volt az az időszak. A Host-turné egy hullámvasút volt emocionális szempontból, mert személyes véleményem szerint azzal a lemezzel óriási hibát vétett a csapat. Sokan nem tudják, de a Host-turné végén volt egy megbeszélésem a csapat menedzserével, Andy Farrow-val, mert ki akartam szállni. Egyszerűen nem értettem a dolgot." (A teljes interjút a HammerWorld oldalán találod, ITT.) 

És itt egy éles kanyarral el is jutottunk cikkünk tárgyához, a 2001-ben megjelent "Believe In Nothing"-hoz. Adott egy alaposan szétzilált, a fénykorán már bőven túllévő stílusdefiniáló brigád, egy elég "sokoldalú" multi kiadó, és a lehetőség, hogy közösen kijavítsák az előző lemez hibáit. Hogy ez mennyire jött össze, arra remek választ adott a banda fő dalszerzője és szólógitárosa, Greg Mackintosh, mikor a a legutóbbi lemez, a "Medusa" (lemezkritika ITT)  megjelenése környékén a Decibel magazin megkérte, hogy rangsorolja az eddig megjelent PL korongokat, és ő a kérdéses anyagot az utolsó helyre rakta: 

"Ez mindig is az utolsó lesz. Van rajta pár jó dal, melyeket megfojtott az élettelen hangzás. Tisztán hallom az összes kompromisszumot ezen a lemezen. Ekkor bandaként is összeomlóban voltunk. Idén végre visszaszereztük az alapokat és teljesen újrakeverjük, így remélhetőleg visszanyerheti a régen elveszett potenciálját." (A teljes cikket lásd ITT.)

Így el is érkeztünk a mába, úgyhogy a történelem óra itt véget ér, és egy kicsit személyesebb üzemmódba kapcsolok. Nézzük, mi változott tizenhét év alatt. Előzetesen: nem sok, de az előnyére vált. 

Ezúttal a kiadást már a Nuclear Blast végezte és ezt nagyon hallani rajta. Zeneileg nagyon extra változások nem történtek, ergo nem lett újravéve az egész. Viszont hangzás terén sokkal jobban idomul a mai elvárásokhoz. Itt jegyezném meg, hogy ezt még a saját idejében se nagyon tudta hozni. Alapból akkor sem lett volna rossz, ha célzottan egy pop, még inkább elektro anyagként jött volna ki, de rock/metal lemezként elég harmatosra, hogy úgy mondjam, lélektelenre sikerült. Most viszont az a helyzet állt elő, hogy a mai stíluskeveredéseknek hála mindez nem annyira szembeötlő. 

Ismerjük el: manapság, ha valamit nem tudunk egyértelműen felcímkézni, akkor izomból megy rá az alternatív jelző. Ebbe a skatulyába viszont remekül belepasszol a "Believe" album. Azt azért meg kell hagyni, hogy a "Host"-tól a "Symbol Of Life"-ig tartó korszak és a zenei változások nagyban befolyásolták a mai goth/dark színtér sokszínűségét. Lényegében lerakták az "itt bármit lehet!" szabályt az asztalra. Mit leraktákt? Unatkozó diákként körzővel karmolták bele a pad minden szegletébe. 

Persze ami akkor sláger volt, az ma is egész jól megállja a helyét. Ilyen például az elsőként bemutatott felújított dal, a Mouth. Ez amúgy elég sokáig benne is maradt a koncertprogramban. De említhetném még a Look At Me Now-t is. Maguk a dalok amúgy egész jól idomulnak egymáshoz. Ekkor már rég kiveszett az a sokszínűség, mely például a "Draconian Times" lemezt jellemezte, és egészen a 2009-es "Faith Divides Us, Death Unites Us" albumig nem is jött vissza. Emiatt mondjuk inkább érezni a produktumot egy Host, Part II-nek, mintsem ténylegesen új anyagnak. 

És akkor most térjünk rá, hogy mindezek ellenére mégis miért működik jobban a "Believe" 2018-ban, mint az eredeti megjelenésekor. Egy mondat: az idők változnak. 2001 környékén már javában tombolt a nu metal láz. Egy veterán csapatnak akkortájt két választása volt: vagy makacsul ragaszkodnak a gyökereikhez és abban próbálnak minél kiemelkedőbbet alkotni, hogy ne merüljenek a feledés homályába, és megtartsák a stabil táborukat, vagy úgy kezdenek el kísérletezni, hogy azért a végeredmény még valamennyire simuljon az adott korszak trendjeihez.

Ezzel szemben a PL inkább úgy döntött, hogy a már megkezdett úton halad tovább, mely már a '90-es évek végén is megkérdőjelezhető volt hosszú távon, a kétezres évek elején meg aztán tényleg komoly veszélyt jelentett a brigád jövőjére nézve. Ez még reális is, mert ekkor már tényleg az utolsókat rúgta a csapat, ezek után kész csoda, hogy megmaradtak. 

Most, 2018-ban azonban a rengeteg kísérletezős banda és album közé annyira beleillik, hogy ha most jelenne meg először, még azt is tudnám mondani, hogy egész erős anyag lett. Persze ehhez figyelmen kívül kell hagyni a 2005 óta eltelt időt és a megjelent lemezeket, ami - megnézve az utóbbi három-négyet - nos, nem egyszerű. 

Ahogy mondtam, az idők változnak, és erre az alapvetően közhelyre a legjobb példa a Paradise Lost. Szinte minden műfajban alkottak már valamit, és a legtöbb albumuknak egy nagyon nagy baja van, hogy rosszkor jelentek meg. Ugyanezt a keresztet viselte idáig a "Believe In Nothing" is, viszont mára beérett, és ha nem is lett egy kiemelkedő, bandát és életművet újradefiniáló alkotás, ma már sokkal könnyebben feldolgozható, egyszerűbben befogadható. A végére csak egy kérdésem maradt: "Symbol Of Life" remastert is kapunk belátható időn belül?

36663267_1892039840816155_3277148089382600704_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2414097025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.