KISSIN' DYNAMITE - Ecstasy (2018)

2018. július 20. - Sulfur

webp_net-resizeimage_16.jpg

Légy őszinte: ha meghallod, hogy rock 'n' roll vagy hogy rockzenész, mi jut az eszedbe elsőként? Hát persze, hogy a körülbelül ötvenéves, bőrkabátos, talpig tetovált férfiak, akik kezében sör és cigaretta csücsül, körülöttük egy tucat csajjal. Tetszik a hangulat, de valami fiatalosabbra vágysz? Jöjjön az "Ecstasy", a Kissin' Dynamite nevű csapattól.

A Kissin' Dynamite egy német zenekar, akik egy gimis bandából alakultak nem is olyan rég, 2006-ban. A zenekar nevét az egyik példaképük, az AC/DC azonos című dala ihlette, mikor névválasztás közben Andi Schnitzer dobos telefonján csengőhangként felhangzott. Az elmúlt tíz évben az ötfős brigád a német hard rock csúcsára emelkedett, hisz az őszi turnéjukat nem kisebb csapattal rendezik, mint a napjainkban egyre népszerűbb Powerwolffal. Idén júliusban megjelent a hatodik stúdiólemezük "Ecstasy" címmel a Metal Blade Records közreműködésével.

A Kissin' Dynamite eredetileg heavy metal bandaként indult. A második korongjuk az "Addicted To Metal" címet viselte, de ez a függőség nem tartott sokáig, mert az utóbbi lemezekre inkább mondható, hogy hard rock vagy lassan már csak modern rock. Ez a régi rajongókat elkedvetlenítheti, de szerintem a kevésbé kemény, néhol népszerűbbnek nevezhető hard rockban találta meg a csapat igazán a saját egyéniségét, nem pedig a metalban. Igaz, én még csak most ismertem meg őket, de úgy látom, hogy ez illik jobban hozzájuk.

Az anno gimis tinédzserbanda 2018-ra elérte a felnőttséget és a szinte tökéletes zene érettséget is. Hannes Braun dalszerzőnek és frontembernek hihetetlen erős és energikus hangja van, annak ellenére, hogy egy húszas évei végén járó srácról van szó. Több évtizedes tapasztalattal rendelkező rocksztárokhoz méltó teljesítményt nyújt. Elsőre azt hittem, Joe Elliotot hallom a Def Leppardból, de aztán rájöttem, hogy lehet, ez a srác nála még jobban is énekel. 

Az "Ecstasy" album a '80-as évek stílusát hozza témaválasztásban és dallamvilágban is, azzal az óriási különbséggel, hogy akkoriban egy ilyen munka a földönkívüliek művének lett volna titulálva. A hangzás brutál tiszta, minden beállításnál és effektnél nagyon kivehetőek a hangok, teljesen zajmentes az egész felvétel, azaz összességében a stúdiómunka hibátlan.

Mint említettem, a fiatal, húsz- és harmincévesekből álló zenekar napjainkra a hard rocknak szentelte magát, ami az igazán dallamos dalokon is észrevehető. Minden egyes nótára jellemzőek az albumon a könnyen énekelhető, felemelő és motiváló refrének. Ez természetesen a legtöbb rockzenére igaz, azzal a különbséggel, hogy egy dal csúcspontja jellemzően a gitárszóló szokott lenni, míg Kissin' Dynamitéknél ezek a csúcsok inkább a refrének. 

Az első dal az I've Got The Fire ijesztően jól vezeti fel az albumot. Igaz, az induló tiszta gitárt hallva elsőre nem mondanám meg, hogy milyen műfajú zenét hallgatok, de ettől még a szólamok kiválóan építkeznek egymásra. A gitárok erősek, de nem őrülten zúzósak, és az ének is nagyon a helyén van. A dal konkrétan hív bennünket, hogy éljük át az egész lemezen át tartó élményt. Ezt a refrén "You may be my dynamite" sora is támogatja, mely szerintem egy poén is a zenekar nevével. Ez a dal garantálja, hogy az egész albumot végig akarod majd hallgatni.

A második tétel is egy kimértebb tempóval indít. Az "Ecstasy" albumra nem igaz, hogy az első pár dalban arcot letépő gyorsasággal indulnak a riffek és a szólók, ellentétben a legtöbb metal és hard rock zenekar lemezeivel. Nyugodtabbak, de erőteljesek a nóták, némelyik szinte nosztalgikus. Ilyen a barátságról, és támogatásról szóló You're Not Alone, melynek címe önmagáért beszél. A videoklipje a dalnak jól bemutatja, hogy igaz, hogy rocksztárokról beszélünk, de ők is huszonévesek, és ugyanúgy szórakoznak, mint a mai fiatalok.

A harmadik dal, a Somebody's Gotta Do It már a keményebb dalok közé tartozik. Ennek a tételnek a végére már szinte 100%-ban körvonalazódik a hallgató számára, hogy milyen hangulatú és stílusú ez az album. Ekkorra érkezünk meg a címadó számhoz, az Ecstasyhoz, melyben Anna Brunner is közreműködik. Az énekesnő hangja tökéletesen passzol Braunéhoz, igaz, már néha túlságosan is, így néhol nem tudtam eldönteni, hogy pontosan ki is énekel. A dal hangulatos, de nem teljesen méltó a címadásra. Számomra nincs is az album legjobb szerzeményei között, kicsit beleolvad a többi hangulatába, és szerintem csak azért választották címadónak, mert a kifejezés felhívja az emberek figyelmét.

Mint említettem, az Ecstasy is már kezd beleolvadni az album dalaiba, ezért felfrissítő, hogy egy lassúbb ballada következik: Still Around. Sok szerelmes nóta létezik a világban, a rockdalok legalább fele az igazából, és ez a tétel sem különbözik kifejezetten. Az ismert "már nem vagyunk együtt, de fáj a hiányod, élsz az emlékeimben, stb. stb." téma, de bármennyire is elcsépelt már, attól még nagyon megmozgathatja az embert. A Still Around is elő fogja hozni mindenki számára az exével/exeivel töltött pillanatokat, és aki érzékenyebb típus és elkapja a szám dallamvezetését, az még egy könnycseppet is elmorzsolhat.

De elég az érzelgősségből, jöjjön a Superhuman! Ennél a dalnál jön rá az ember, hogy erre az albumra amúgy milyen király érzés lehet futni, vagy edzeni, hisz elég motiváló azt hallgatni, hogy szuperember vagy. Ez a gyorsabb darabok közé tartozik, de a tempó itt sem rugaszkodik el a talajtól, viszont kiváló váltás a lassú dal után, hogy készen álljunk még több keményebb számra. Jön is a Placebo és a Breaking The Silence. Az utóbbinak mindenképp érdemes figyelmet szentelni. Akusztikus gitár riffel indító dal, de az album dalai közül ez rendelkezik a leghatározottabb mérővel. Filmbe illő jeleneteket tudnék a számhoz elképzelni, mint például egy katonai menetelést, vagy egy bányászcsoportot, akik munka közben együtt énekelnek.

A lemez vége felé közeledünk, de a lelkesedést és a figyelmet a csapat végig fenn tudja tartani. Még két csapatósabb dal következik, a Waging War és a One More Time, majd a záró tétel egy másik ballada: Heart Of Stone. Ez a szám is szerelmi bánatról szól, de baromira megéri meghallgatni, és nem csak a refrénben perfektül egymásra épülő vokálok miatt, hanem azért is mert, a dal szépen kivezeti, és lezárja az albumot. Persze aki inkább zúzással zárna, vagy nem volt elég neki ez a tizenegy szerzemény, az vessen egy pillantást a bónusztételekre is. 

Az album kiváló egészet alkot. Dallamos, erőteljes, maximálisan tiszta a hangzás is. A '80-as évek rockját hozza vissza, de fiatalos külsőben, hogy a mai generációk se csak a kevéssé igényes popmuzsikát hallgassák. Igaz, a témákat illetően újat mutatni nem sikerült a zenekarnak, bár ez részben a rockzene kötöttségeinek is betudható. Egy valami biztos: a dalok szinte minden rockerhez közel fognak állni, és ha valaki csak jó zenét szeretni hallgatni, akkor ezt a lemezt neki készítették.

9/10

webp_net-resizeimage_17.jpg

Fotó: Patrick Schneiderwind

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5714123039

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.