Számomra elég különleges műfaj ez a power metal. Amennyire kiszámíthatóvá vált az elmúlt évek alatt, egy-egy csapat annyira meg is tud lepni. Ez amúgy nem egyedi, elég csak az olyan műfajokra gondolni mint a death vagy a thrash metal. Ezek is hasonló cipőben járnak... Éppen emiatt tudnak felpörgetni az olyan csapatok, mint a német Powerwolf. Megvannak az olyan sajátok jegyeik, mint például a Sabatonnak vagy az Epicanak és pont emiatt egyszerűen képtelenek ténylegesen rossz albumot csinálni.
Még a gyengébb pillanatokat is el tudják homályosítani tíz nagyon erőssel. Én a 2009-es "Bible Of The Beast" albumnál hallottam őket először, és a lemez hallgatása közben átélt élmény bőven elég volt ahhoz, hogy egy életre megszeressem ezt a farkasbőrbe bújt brigádot. Nem mellesleg a legutóbb kiadott "The Metal Mass - Live" DVD-t konkrétan karcosra néztem. De vajon tudnak még újat mutatni vagy maradnak a már bevált receptnél és "csak" leteszik az asztalra az év egyik legjobb albumát?
Az elvárások nem kicsit voltak megalapozottak. A legutóbbi, 2015-ös "Blessed & Possessed" annyira erős lett, hogy ezek után meg se engedhetnek maguknak egy lejjebb rakott lécet. Sőt, az igazi kérdés az, hogy vajon mernek-e kockáztatni egy-egy új dolog behozatalával.
Ez valamilyen szinten sikerült is meg nem is. Az album túlnyomó része most is megszokott Powerwolf. Gigantikus, epikus dalok, refrén-központúság, remekül kiszámolt tempók, ahol kell, ott pedig andalító szólamok és mennydörgő kórusok. Túl nagy meglepődést nem fog okozni. Sőt, jobban belegondolva, a 2005-ös "Return In Bloodred" óta szinte semmi nem változott, igaz, soha nem is ígérnek eget rengető zenei forradalmat. Térjünk rá a dalokra.
A sort a megklipesített Fire & Forgive nyitja. Hangulatfestésre amúgy tökéletes dal, az önmagukhoz képest visszafogottabb tételek közé sorolható. Hagyományosabban Powerwolf a szintén klipes Demons Are A Girl's Best Friend. Utóbbinak a refrénje amúgy hatalmasat robban, el tudom képzelni, hogy kiirthatatlan része a lesz a jövőben celebrált metalmiséknek. Érdekes tétel még a német szövegű Stossgebet is. Nem főleg a szöveg okán, inkább van egy olyan "vissza az alapokhoz" érzésvilága, akár a "Return In Bloodred"-re is felfért volna. Végül, de nem utolsósorban kiemelném a Where The Wild Wolves Have Gone című dalt, mely egy valóságos ballada lett. Komolyan meglepő ilyet hallani tőlük. Hasonlóak ugyan már voltak a múltban is, de most tényleg sikerült felvenni egy olyan vonalat, melytől még akár szépnek is tudom nevezni a nótát.
Összességében tehát a dalok remekül ülnek. Változatosak, miközben nem felejtenek el Powerwolfnak lenni. Akkor nézzük azt az aspektust, mely igazán egyedivé tette mindig is a farkasfalkát. Ez pedig a hangulat. Itt viszont nincs minden rendben. Az anyag elsőre nagyon behúzó, annyira, hogy zsinórban többször is újrahallgatja az ember. Viszont sokadjára az egész fakónak és helyenként kimondottan fantáziátlannak tűnik. Leginkább csak az előző albumok újragondolásának, ami a legtöbbször működik, egy ideig. Valamiért úgy érzem, hogy nem ez lesz a brigád legmaradandóbb korongja.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a tagok még mindig hihetetlen magas színvonalon űzik az ipart. A Matthew / Charles Greywolf páros most is a power világ legjavát pengeti, bár mintha helyenként egy kicsit klasszikusabban heavy metalos témákat játszanának, de annyira harmonikusan van kitalálva az összkép, hogy ez egy pillanatig sem zavaró. Csúcspontnak ilyen téren a címadót tudnám említeni. Brutálisan megfogó riffel operál. Charles basszusjátéka is meggyőző, és a banda történetében először érzem azt, hogy szinte külön életet él ez a része a daloknak, nem csak a kötelező ritmuselemről van szó.
A 2011 óta a farkasok dobját püfölő Roel van Helden olyan téren nekem kicsit kakukktojás, hogy időnként elég progresszív dolgokra is képes, ami nem mondom, hogy rosszul áll ennek a zenének, viszont néhol képes összezavarni az embert. Kellett némi idő, mire megszoktam. Ettől függetlenül remek dolgokat üt, nála is kiemelném a címadót, de a záró Fist By Fist is elég maradandó ilyen téren. Amiket talán gyengeségnek érzek nála, azok a lassabb tételek. Nem feltétlen rosszak, de érezni, hogy annyira nem mozog otthonosan ezen a téren, mint mondjuk az epikusan odaverősebb témáknál.
Falk Maria Schlegel (öcsém, ez a név....) továbbra is a kedvenc billentyűfutamaimat szállítja. Ő viszont tényleg minden számban brillírozik. Nincsen egy gyenge pont a játékában, se feledhető hangjegy. Nála a Killers With The Cross az, ahol a képzeletbeli kalapomat megemeltem. Az a dallamorgia annyira beleül már elsőre is az ember fülébe, hogy nincs az a fül-orr-gégész, aki kiszedné onnan.
Főfarkasunk, Attila Dorn most igazából semmi nagyon újat nem mutatott, "csak" hozta a kötelező magas színvonalat. Az egyik legjobb power metal énekes, ehhez kétség sem férhet. Hihetetlen erő van a hangjában, és még a színészkedés sem áll távol tőle. Remek mesélő. Dalt itt nem fogok kiemelni, mert ő az a tag, aki fixen mindig azt mutatja, amit már megszoktunk tőle, ennek hála annak ellenére tud friss és naprakész lenni minden, amit tőle hallunk, hogy nagyon is ismerős és otthonos érzést kelt.
Zárásnak annyit, hogy a "The Sacrament Of Sin" egy minden gyengesége ellenére is kiváló album lett. A cikk végi pontszámot viszont kicsit keserű szájízzel vésem be, mert ami gyengesége a korongnak, az viszont nagyon érezhető. Ez pedig a viszonylag hamar bekövetkező ellaposodás. Az x-edik meghallgatás után már tényleg semmi olyat nem mutat, amire előtte már ne kapta volna fel a fejét az ember.
Nagyon szerettem volna tíz pontot adni erre a lemezre, de sajnos ez most nem fog menni. Nem az év teljesítménye, még csak nem is a Powerwolf legjobb albuma, de mindenképpen egy remekül kivitelezett, jó dalokkal teletűzdelt anyag. A forradalom viszont majd talán legközelebb jön el.
8/10
