STEVE 'N' SEAGULLS - Grainsville (2018)

2018. szeptember 03. - Rock n roller

cover_1531297447895664.jpg

Egy Steve ’N’ Seagulls lemezkritika tulajdonképpen stílusidegen az oldalon, hiszen nem szó szerint vett metal/rock zenekarról van szó. De mivel a legnagyobb metal és rock klasszikusokat dolgozzák fel (hogy milyen stílusban, arról majd később ejtünk szót), így mégis idevalónak érzem írni róluk. Harmadik lemezük, a "Grainsville" az idei amerikai turnéjuk indulása előtt jelent meg.

Tavaly személyesen is volt szerencsém meghallgatni a finn farmzenekart (koncertbeszámoló ITT), és akkor is konstatálhattam egyrészt, hogy milyen hangszeres tudás van ezek mögött a látszólag könnyed átdolgozások mögött. Másrészt, hogy mekkora igény van az ilyenfajta szórakoztató zenére, hiszen a budapesti koncertet át kellett helyezni az eredetileg tervezettnél nagyobb klubba (konkrétan az ország legnagyobb koncertklubjába, a Barba Negrába), mert olyan jól fogytak a jegyek. És még itt is sikerült teltházat produkálnia a Gulls’ legénységének.

Nagyon jó iskolapéldái ők a XXI. század zenei iparának. Az internet segítségével lettek poénzenekarból nemzetközi sztárok. A zenekari legendárium szerint a Thunderstruck videó csak viccből készült, ami aztán önálló útnak indult a Youtube-on, a zenekar pedig meglepődve tapasztalta, milyen nézettséget produkál az ő kis tréfájuk, mely végül egészen a Spinefarm Records-hoz, és a legnagyobb fesztiválokon való fellépéshez, világ körüli turnékhoz repítette a csapatot. Én nem nagyon hiszek benne, hogy nem volt ebben benne egy profi menedzsment keze is, de a történet jól hangzik.

Mivel a Steve ’N’ Seagulls a Thunderstruck bendzsós, country-s feldolgozásával vált ismertté, rájuk ragadt a bluegrass zenekar meghatározás. Még ők is ebbe a kategóriába sorolják magukat. Pedig már az első lemezen is érezhetőek voltak más hatások, a második albumra ez tovább fokozódott, most pedig én már szinte semmi country/bluegrass-t nem hallok a zenéjükben. Egyre jobban elharapódzik a zenéjükben a tangóharmonika, melyből Szajna-parti francia muzsika árad. De erősek a dixieland, klezmer, és egyéb városi folklór hatások is. Az amerikai paraszt jelleg inkább csak a külső imidzsben nyilvánul meg, nem annyira a zenében.

Ami újdonság még, hogy bár már az előző albumon is szerepelt egy saját szerzemény, ez a szám most megháromszorozódott. A lemez tizenkét dalának negyede nem feldolgozás, hanem teljes egészében Hiltunenék fantáziájának gyümölcse. Ezzel egyébként jól meg is tréfáltak, mert a többi számnak be tudtam azonosítani az eredetijét, ez a három viszont komoly fejtörést okozott, melyik nótát dolgozhatták fel, mire rájöttem a megoldásra.

Sajnos nem tudom, mi a pontos neve annak a harmonika zenének, mely tipikusan a franciákra jellemző. A sanzon azt gondolom, nem ez, arról Edith Piaff számai jutnak elsőre eszembe, melynek a több órán át történő hallgatásával kergetett az őrületbe jó pár évvel ezelőtt az egykori kollégám. Bár ha jobban belegondolok, talán Piaffot is kísérték tangóharmonikán. Ez az okfejtés csak azért jutott eszembe, mert a lemez pont egy ilyen harmonikaszólammal indul, mely pár másodpercen belül átcsap az Are You Gonna Go My Way bendzsón, mandolinon, ukulelén vagy talán balalajkán játszott jól ismert riffjébe. A szám közepén, a szóló mellett aztán újra megszólal a harmonika. Elég jól eltalálták, hogyan dolgozzák fel, alakítsák a saját stílusukra a dalt, mégis megmaradjon az eredeti szám hangulata

Régen nagyon sok Faith No More-t hallgattam, így a Digging The Grave abszolút a kedvenceim közé tartozik. A Gulls’ egy igazi öszvért hozott létre ezzel a feldolgozással. A refrén alatt erős klezmer hatás érződik, de több helyen ismét megjelenik a francia, harmonikás hangulat, bizonyos fúvós részek pedig a PASO-t juttatják eszembe, tehát mondhatjuk, hogy ska is van benne.

A Panamát nem sikerült az első hangokról felismernem. Ennek egyik oka, hogy az eredeti dalt sem sűrűn hallgatom. De az is félrevitt, hogy az egyébként sem lassú, melankolikus nótát sikerült még jobban felpörgetni, egy igazi vidám energiabombává alakítani. Itt is megjelennek a PASO-s fúvósok. Ezek a későbbi számokban sajnos nem kerülnek újra elő.

Valószínűleg mindenkihez közelebb álnak azok a feldolgozások, melyeknek az eredetijét is szeretjük. Talán emiatt is az egyik kedvenc dalom a lemezen az I’m Broken, mely már az elején is viszonylag gyorsan felismerhető. Ebből is egy nagyon jó, vidám nótát faragott a Gulls’. Gitárszóló helyett most is Szajna-parti hangulatot kapunk.

Eddig minden számot sikerült vidámabbra változtatni, mint amilyen az eredeti verzió. Azt hiszem, ez leginkább a Pearl Jam Alive című dalának átdolgozásában csúcsosodott ki. Rögtön ezután jön viszont az ellenpélda. Az I Was Made For Loving You-ból egy kifejezetten lassú számot csináltak. A sok vidámkodás mellett elfér ez is. Meglepően jó lett a Kiss-klasszikus ebben a tempóban is. Talán egy cowboy balladára hasonlít.

És ha már a tehenészfiúknál tartunk, jön az első saját szám. A Ghost Town első hallásra egy Johnny Cash-féle cowboyballadára emlékeztet. Mivel sem a dal nem volt ismerős, sem a country műfajban nem vagyok otthon, komoly nyomozásba estem, hogy megfejtsem, mi lehetett a nóta eredetije. Sajnos a promó anyagban nem voltak felsorolva az album dalai, így az sem, mi minek a feldolgozása. Afölött viszont nagyvonalúan átfutottam, hogy a lemez három saját Steve ’N’ Seagulls szerzeményt is tartalmaz. Végső elkeseredésemben írtam a zenekarnak, segítsenek megfejteni, ki a számomra ismeretlen három dal szerzője. Személyesen Herman válaszolt, hogy ezt bizony ők maguk követték el.

Egy igazi különlegesség a Sabotage énekelve előadva. Elég kellemes, az eredeti rap dallamra hasonló énektémát találtak ki rá a fiúk. Itt sem marad el a harmonika nyitány. A trombitaszólót pedig Macskafogó trombitás egere, Lusta Dick is szívesen hallgatná valószínűleg.

A következő Gulls’ szerzemény a Down To The River úgy hangzik, mintha egy kelta (mű)népdal valamelyik finn szimfonikus metal zenekar általi átiratának a feldolgozása lenne. Mint például az Over The Hills And Far Away. De ez a "feldolgozás" kapott némi bluegrass színezetet is a keltás szimfónia mellé.

A ZZ Top egy tipikus texasi cowboy blues rock banda, úgyhogy a Gimme All Your Lovin't nem volt nehéz amerikanizálni. így ez a lemez leginkább country hangzású dala. Mellette a három saját dal tartalmaz leginkább ilyen elemeket A harmadik saját nótát, a Faster Than Lightot például eredetileg valami popos countrysláger átiratának gondoltam. A korong végén pedig egy újabb belassított szám található. A Voodoo Childból egy lassú slide gitáros blues kerekedett.

Az egész Steve ’N’ Seagulls-nak van egy olyan attitűdje, mintha ők maguk sem vennék ezt az egészet komolyan, tulajdonképpen csak vicc az egész. Ahogy Latabár Kálmán mondta: a könnyű műfajt csak nézni és kritizálni könnyű, csinálni annál nehezebb. Ugyanez igaz a Steve ’N’ Seagulls-ra is. Ahogy már utaltam rá, emögött a látszólag könnyed szórakozás mögött bizony nagyon komoly zenei tudás, és nagyon sok munka van. A finn farmerek harmadik lemezükön sem engedtek a színvonalból, a "Grainsville"-t többször végighallgatva sem tudtam megunni.

9/10

received_2142524672702594.jpeg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3614213923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.