Nagyot fut mostanában a legkülönbözőbb fórumokon és médiafelületeken a világvége-környezetpusztítás-apokalipszis narratíva. A tengerekben úszó műanyagszigetektől kezdve a szibériai tigris kihalásán át a túlszaporodó emberiség földi erőforrás fölzabálásáig bezárólag gyakorlatilag zanzásítva megkapjuk A jelenések könyve teljes tematikáját és természetesen nincs kiút, mindnyájan megdöglünk, a Földanya pedig fellélegezhet.
A klímaváltozás megléte vagy nem léte egyre kevésbé tűnik eldöntendő kérdésnek, azonban az már egyéni (és a legnagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező USA-ban leginkább politikai) meggyőződés kérdése, hogy ebben mekkora az emberi tevékenység aránya és felelőssége. A Föld időjárási rendszere és ökoszisztémája oly mértékben összetett és bonyolult, hogy mai tudásunkkal egész egyszerűen képtelenség modellezni azt, de még az előrejelzésekben is elképesztő tévedések és eltérések mutatkoznak (érdemes szemügyre venni, hogy mi is jött be a környezetvédő körökben Szent Grálnak és orákulumnak tekintett Római Klub 1973-as jelentéséből bolygónk és az emberiség akkor becsült 2020-as állapota kapcsán).
A végítélet harsonái azonban nem fáradnak: a rézfúvósok produkciójában különösen disszonáns hang a lemondó, sajnálkozó, "most már úgysem tehetünk semmit, dőljünk hátra és igyunk meg egy sört, miközben elpusztul a világ" szólamokat mantrázó defetisták kórusa, de a legirritálóbb a kezüket kárörömmel és bájos embergyűlölettel eltelten dörzsölő cinikusok gyülekezete, akik alig várják már, hogy minden ember kipusztuljon, az emberi faj pedig dicstelenül tűnjön el (de azért ők legyenek a legutolsók, ha kérhetnék). Ők azok, akik izgatottan és lelkesen osztogatják ismerőseiknek a legújabb időjárási anomáliákról szóló cikkeket, remélve, hogy most már nincs sok hátra és a kedves kutyák meg macskák veszik át uralmukat bolygónk felett.
Szerencsére az amerikai kvázi-szupergroup, a Khôrada nem az utóbbi megközelítéssel él, hanem egy rendkívül összetett, a stíluskereteket feszegető lemezzel állt elő, mely szándékában és zenei világában kifejezetten művészi igényességű. Sajnos azonban nem mentes azoktól a kliséktől, melyek szinte kötelező elemeivé váltak a hasonló jellegű produkcióknak.
A zenekar két másik underground csapat, a black metalban utazó Allagoch és a progresszív post-metal Giant Squid romjain alakult meg: az előbbi három zenésze, Don Anderson, Jason Walton és Aesop Dekker kérte fel Aaron Gregory-t, aki az utóbbi brigád énekes-gitárosa volt egészen annak 2015-ös feloszlásáig. A közös munka végeredménye pedig valami egészen egyedi elegy lett, mely egyik anyabanda zenéjére sem hasonlít.
A nyár közepén, július 20-án jelentette meg a Prophecy Productions a "Salt" névre keresztelt korongot, melynél alkalmatlanabb időpontot még véletlenül sem tudnék találni. Az amerikaiak zenéje alapjáraton is eszement módon sűrű és nehezen befogadható, de gyakorlatilag esélytelen, hogy a rekkenő hőségben, a vízpart mellett sörözve-koktélozva bárki is belekezdjen a bő tízperces tételeket tartalmazó, komplex, avantgárd, szinte kortárs komolyzenei minőségű anyag meghallgatásának.
Nos, a dalszövegek az emberiség önnönmagába kódolt pusztulását írják le, beleszőve a jelenlegi hatodik fajkihalási hullámot (a magyar Nadir "The Sixth Extinction" albuma is erről szól), illetve sajnálatos módon valamiféle igencsak fapados, pszeudo-ökomarxista eszmevonulatot is, mely szerint a verseny és a kapitalizmus nagyon-nagyon csúnya és káros dolgok, mindenki legyen testvér és fogjuk már vissza egyébként is a fogyasztásunkat, azaz amolyan XXI. századi Rousseau módjára vonuljunk ki a civilizációból.
Semmi újdonság nincs tehát a narratívában, a minőséget a zenében kell keresni. Rendkívül üdítő élmény, hogy a dalokban nyomát sem találjuk a szokásos post-metal vagy progresszív sablonmegoldásoknak. Ha mégis be kellene lőnünk a nóták hangulatát, akkor azok leginkább valamiféle gótikus metal / avantgárd rock metszésvonalon mozognak, de megvan bennük a doom epikus szomorúsága és kilátástalansága is.
A korábbiakban már említett probléma azonban elég rendesen tönkrevágja a korong élvezetét: ez pedig nem más, mint a frontember, Aaron Gregory énekhangja. Az egy dolog, hogy végig hamiskásan, negyed-félhangokra elcsúszva tolja végig a dalokat (sajnos itt tartunk 2018-ban, felebarátaim, hogy ez szinte már bocsánatos bűnnek számít), de a gond az orgánumával van. Nincs jobb szó rá: Gregory végignyöszörgi, -sírja, -szuszogja, -nyüszögi, -vonyítja a számokat, de úgy, hogy az leginkább a hallgatónak fáj.
Ez a fajta vokális produkció a kiváló zenei alapokat és megoldásokat (főleg a záró két tétel, a Wave State és az Ossify zseniális) úgy vágja fejbe vagy rúgja hasba, hogy a fal adja a másikat. A legfőbb gond az, hogy Gregory azonnal ezzel a sírásba csukló vagy fulladó megközelítésével nyit, gyakorlatilag a lemez első másodpercében, azaz meg akarja spórolni az érzelmi ívet és egyből a befogadó arcába tolja, hogy "én most sírok, ez egy szomorú album, te is érzékenyülj el", ahelyett, hogy a zenekar ezt a kompozíciós eszközeivel érné el. Ennek az eredménye más nem is lehet természetesen, minthogy a második-harmadik végigbőgött dal után önmaga paródiájába fordul át a dolog.
Sajnálatos ez, mert a zenei teljesítmény kifejezetten egyedi és ígéretes. A Khôrada tagságának sikerült az, ami igazi ritkaságnak számít: semmi másra nem hasonlító produkciót hoztak létre és ez bizony a mai információs zajban és őrületben hatalmas fegyvertény. Csak ezt az éneket tudnám feledni ...
7/10
