CRYONIC TEMPLE - Deliverance (2018)

2018. szeptember 08. - Sulfur

webp_net-resizeimage_18.jpg

Űrhajóval száguldás, az univerzum csodáinak felfedezése és egy epikus kaland az ismeretlenben, hogy kiszabaduljunk a hétköznapokból! Ki ne vágyna erre? Megjelent a Cyronic Temple új lemeze, a "Deliverance", a probléma viszont az, hogy ez az utazás se nem száguld, se nem epikus.

A Cyronic Temple egy még 1996-ban alakult svéd power metal banda, akik július 20-án érkeztek meg a hatodik nagylemezükkel. A húsz éve aktív zenekar kezdetben demóanyagokkal dolgozott éveken keresztül, majd 2002-ben megjelent a "Chapter I" című (milyen kreatív!) első LP-jük. 2005-ig, az "In Thy Power" lemezig felfelé ívelt a csapat karrierje, egyre nagyobb sikereket tudhattak maguk mögött, és ez az album méltán a brigád egyik legjobb műve napjainkig. A probléma csak az, hogy még napjainkig is, 2005 óta! Az "In Thy Power" után 2008-ban érkezett az "Immortal", mely már keveset mutatott a srácok korábbi nagyságából. Ezt követően a csapat 9 évig passzív volt, és amikor feléledtek rocker hamvaikból 2017-ben az "Into The Glorious Battle" koronggal, azt gondolhattuk, hogy végre visszatértek. 2018 őszére viszont a többség elkönyvelte hallottnak a svéd csapat zenéjét.

Az új album, a "Deliverance" jelentése megszabadítás, de inkább minket kellene megszabadítani a lemeztől. Gondolhatnánk, hogy "Power metal? Nem lehet azt annyira elrontani. Aki szereti, az ezt is szeretni fogja." Ebben van igazság, de meg kell jegyeznem, hogy a stílus azért tud ennyire működőképes lenni, mert komoly támpontok vannak, melyeknek meg kell felelnie. Ha ezek megvannak, akkor az erre éhes közönséget már ki is szolgálták az alkotók. Melyekk ezek a szempontok és a "Deliverance" megfelel-e nekik?

A power metal esetében a brutális gyorsaság és a technikás játék sosem tartozott a legfontosabb szempontok közé. Srácaink ügyesek ugyan, meg gyorsak is, de kicsit olyan érzést keltenek, mintha felvétel előtt bevettek volna egy altatótablettát, és úgy próbálnák kihozni a legtöbbet. A valóság persze az, hogy nem próbálkoztak pörgősebbek lenni. A szándék mögött az a gondolat lehet, hogy a power metalban nagyon nehéz újat mutatni, ezért a srácok hard rockosabbra próbálták venni a figurát, de ez nem teljesen jött össze. A zenészek játéktechnikájával viszont semmi gond nincs, nem kell mindenkinek Dragonforce sebességű őrültséggel játszani, kellenek a megfontolt dallamok is.

Ellenben az említett lassúságon, cammogáson az ének sem segít. Mattias Lilja minden beleélés nélkül, álmosan és hanyagul énekel a felvételen. Már ha éneklésnek, és nem sima beszédnek lehet nevezni a produkcióját. A 2008-ban történt énekesváltást igazán megérzi a csapat, azóta nincsenek rendben a dolgok.

Sokan bírálják, de szerintem a sci-fi téma sokkal jobban passzol a power metal zeneiségéhez. Én jó ötletnek tartom, hogy a csapat a fantasy helyett ilyen dolgokkal kísérletezik, sajnos nem a témaválasztásban, hanem a zenei alkotásban van a hiba. Amit esetleg meg lehetett volna gondolni, hogy nem a meleg nyár közepén adják ki az albumot, hanem mondjuk késő ősszel, esetleg télen, mert sokkal jobban passzolt volna az akkori hangulatokhoz.

Vegyük sorra a dalokat is. Elég hosszan pedzegettem, hogy az album elég cammogós, sok helyen lassúnak érződik. Az intro, a The Morning After The Longest Day is ehhez méltó, mert bármennyire is érdekes és összetett a felvezetés, két és fél perc már túlzottan sok. Longest Intro kéne legyen a címe. A bevezető még ez idő alatt sem próbálja igazán magasra fokozni a hangulatot, mert tudja, hogy az első dal eleje még úgyis ül a béka feneke alatt. Az első szám, a Rise Eternally Beyond egy perces felvezetővel indul! Egy percig még mindig semmi érdemleges. 0:54-kor be vágódik a dal keményebb része, de ennek 0:00-kor kellett volna megtörténnie.

A dob, a basszus, a gitárok mind nagyon rendben vannak, de Mattias Lilja énekes mintha olvasná a szöveget. Olyan, mint aki bárhol máshol lenne a stúdió helyett. Második dal: Through The Storm, ugyanezek a problémák. Bevezető nem kellene, ének semmilyen, és ráadásul a dal inkább hard rockként szól, mint metalként. Olyan érzésem volt, mintha a vihar helyett (amiről szólna a dal) csak valami nyári záporban ácsorognánk. Knight Of The Sky már legalább power metalnak hangzik, de még mindig úgy éreztem, hogy hát eddig semmi újat, vagy érdekeset nem hallottam.

Na és igen, a lemez címadó dala, a Deliverance. Borzasztó sokat elárul az albumról, hogy ez a szám képes egy egész lemez központi és/vagy legjobb nótájának számítani, mert nem sokkal jobb, mint a korábbiak. Ja, hogy ebben a dalban Mattias tud rendesen is énekelni, még ha egy refrén erejére is?! Kérdem én, hogy ez vagy legalább valami hasonló miért nem sikerül a többi dalban? Zenészeink úgy gondolták, megvolt a zúzós bevezetés (nem, nem volt!), szóval jöhet a lassú dal. The Lonliest Man In Space - aranyos, de nem érdemes róla beszélni.

Akik már eddig elhallgatták az albumot, azok most megkapják a jutalmukat. A lassú dal után visszagyorsítanak a srácok és végre itt egy kiemelkedő tétel. Pain And Pleasure szerintem az album legjobb szerzeménye. A tempó tartva van, elég kemények a riffek és a dobfillek, és az ének is végre rendben van. Vagy hát jobb, mint eddig. Most már érzem, hogy egy metalénekest hallgatok. Erre a dalra mindenképp érdemes odafigyelni.

Bizakodó voltam, a Temple Of Cyronics-szal szemben is, hiszen a zenekar nevéhez erősen kapcsolódik. Mit ne mondjak, egészen élvezhető ez is. Lehet, hogy az album második fele az igazán király? Vagy csak a lassú dal után minden keményebbnek tűnik? Van benne valami, mert jön a Starchild és e szám után még tovább van kedvem hallgatni az albumot. Sajnos az End Of Our Days-szel kezd lankadni az újonnan előrántott erő, ami a Swansong Of The Last Emperorra teljesen elfogy. Igen nagy kár, jó lett volna a lemez végéig kitartani, mert az említett dalok már nem csak elviselhetőek, hanem jó szívvel hallgathatóak is.

Lássuk, a zárásképp mit tartogat egy ilyen korong! Semmit. Elég bosszantó, hogy az album nem mutat újat a zenei világban, de a záró dalok, még a lemez unalmához képest is túlságosan szürkének tűnnek. Kevesek, teljesen beleolvadnak a vontatott masszába. Egy ilyen zárás egyáltalán nem motivál, hogy újraindítsam az albumot. Inkább azt érezteti velem, hogy "Na végre vége, hallgassunk valami rendes zenét!"

Ez volna a "Deliverance": tizenhárom dal, melyek úgy hangzanak, mintha az előző lemezhez nem méltó maradékok lennének. Hozzám korábban sem állt annyira közel a power metal, ritkán találok benne mély tartalmat, de aki amúgy megszállottja a stílusnak, azt se fogja megfogni. Számítógépes játékhoz vagy akár filmbetétnek is megfelelő lenne, de simán audiónak kevés. Ha a jó zene van az origótól jobbra, a rossz zene vagy zaj pedig balra, akkor ez az album az origóban van pontosan. Magyarán szólva nem mozgat meg jobban, mintha ülnél a csöndben. Kár érte.

3/10

webp_net-resizeimage_1_6.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4514219153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.