JUNKYARD DRIVE - Black Coffee (2018)

2018. szeptember 14. - Rock n roller

298471.jpg

A Junkyard Drive nevű dán hard rock csapat tavaly megjelent "Sin & Tonic" című debütáló albumát 500 ezerszer hallgatták meg az Spotify-on, az összes digitális platformon pedig több mint egymilliószor játszották le. A nagy sikerre való tekintettel a Mighty Music kiadta a zenekar második lemezét is "Black Coffee" címmel.

Az ajánló így kezdődik: Guns ’n’ Roses, AC/DC és Airbourne rajongóknak. Na, ezzel telibe is találták, hogy ez lesz a nekem való zenekar. Előzetesen a Where I Belong című nótát hallottam a lemezről, ez csak megerősített ebben a gondolatomban.

Elmélkedhetünk rajta, hogy mi értelme van régebbi, befutott zenekarok stílusát koppintani. Sok igazság is van a kérdésfelvetésben. De ott van például a Monument, akiknek "Hellhound" című korongját május végén méltattam (ITT). Igaz, hogy egy az egyben a ’80-as évek brit heavy metalját játsszák, ettől függetlenül nagyon jó a zenéjük. Én azóta is rendszeresen hallgatom a lemezüket. A Junkyard Drive-nak is pont az Airbourne-szerű számai azok, melyek igazán megfogtak. Ezekkel van a legkevesebb probléma.

Sajnos azonban ők nem ugyanez a kategória, mint a Monument. Először is ott kezdődik a történet, hogy van ugyebár az Airbourne, akik egy AC/DC-koppintás. Na, a Junkyard Drive nem is az AC/DC-t koppintja, hanem inkább az Airbourne-t, tehát ők a koppintás koppintása. Nyilván ez az életkorból is adódik. Ugyanúgy, ahogy az O’Keefe testvérek fiatalabbak, mint Youngék, ezért valamivel modernebb, korszerűbb a hangzásuk, a Junkyard Drive még fiatalabb generáció, tehát az ő hangzásuk is a modernebb, korszerűbb Airbourne-höz áll közelebb, csak még modernebb, és korszerűbb. Persze csak a maga műfaján belül, hiszen mégiscsak egy klasszikus stílusú hard rock bandáról van szó.

Alapvetően nem is lenne baj a zenéjükkel, de a megszólalás mégsem az igazi. A zene alapból valószínűleg jó lenne, de a keverés túl sterilre sikerült, ami miatt jellegtelen az egész hangzás. A nagy öregeknél, az AC/DC-nél, a Guns ’n’ Roses-nál ott volt az a karcos megszólalás, ami hozzátartozik ehhez a műfajhoz. Ez veszik el ezzel a modern technika nyújtotta tökéletesnek szánt keveréssel.

Koncerten valószínűleg nagyon jól szólhat a Junkyard Drive. Hatalmas hangulatú bulikat csinálhatnak, a nem letisztult, és nem steril hangzásnak köszönhetően. Ezt onnan sejtem, hogy nyáron volt szerencsém hallani a Tyler Bryant & The Shakedown nevű csapatot a G’N’R előzenekaraként. Ők ugyanez a kategória. Stílusban is hasonló zenét játszanak, mint a Junkyard Drive. És bizony élőben eldobtam a hajam, olyan jól tolták. Természetesen ezután meghallgattam őket stúdióverzióban is. Két albumuk jelent meg, mind a kettő ugyanaz a steril hangzás, mint a dán hard rockereknél. Hatalmas csalódás volt az élő fellépésükhöz képest.

Hallatszik a "Black Coffee" számain az ötlet (már amennyire egy ilyen koppintászenekart ötletesnek nevezhetünk), sőt, amikor például a Where I Belongot először hallottam, kifejezetten jó bandának éreztem őket. De az egész album többször végighallgatva sem tudott magával ragadni. Nyilván ebben benne van az is, hogy ezt a fajta zenét unalomig hallottuk már. De nekem meggyőződésem, hogy az igazi felelős a lemez hangmérnöke, nevezetesen Soren Andersen. Illetve nem is ő, hanem az a digitális technika, mely lehetővé teszi ezt a modern, sajnos divatos, túlságosan letisztult hangzást. 

De a dögös, húzós számok még így is jól szólnak. Ennek a műfajnak mégiscsak az a lényege, hogy a lendülettől leszakadjon az ember arca. De sajnos ez a dögösség nem mindig van jele. Az album dalainak több mint a fele nem ilyen, inkább lassú, lírai szám. Sőt a gyorsabb nóták közül sem mindegyik az az igazi vadállat. Értem én, hogy minden nagy zenekarnak vannak klasszikus balladái. Sőt, sok bandának ez hozta meg az igazi áttörést és a legnagyobb, legismertebb slágerük egy lassú ballada. De egyrészt például az AC/DC-től most hirtelen nem tudnék egy lírát sem mondani. Másrészt azért a "Black Coffee" balladái közül egyik sem egy November Rain. A srácok inkább a pörgős AC/DC, Airbourne-féle rock ’n’ rollt tudják jól tolni, nem is értem, miért erőltetik ezt a lassúzást. Klipet is két lírai tételhez gyártottak, pedig ezerszer szerencsésebb lett volna mondjuk a Backseat Baby-t, a Wasted Nights-t vagy a  Where I Belongot megfilmesíteni.

Ha már szóba hoztam a klipeket: ezeket megnézve az énekes Kristian Johansen egy átlagos dán tini, rockernek tűnik, nem az az arcot letépő erejű frontember típus, mint például Bon Scott. Jó hangja van ugyan, de talán ez a rock and roll hős jelleg is hiányzik ahhoz, hogy az ember ne szundizzon el az album végére.

Ha egy lemezre csak egy, maximum kettő lassú számot tennének, a maradék pedig inkább az az AC/DC és Airbourne jellegű lenne, mint az általam megfilmesítésre javasoltak, ha ezek keverése kevésbé lenne letisztult, Johansenbe pedig beleköltözne az ördög, akkor a Junkyard Drive egy egész ígéretes hard rock bandává válna.

7/10 

936914.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr9614238589

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.