BEHEMOTH - I Love You At Your Darkest (2018)

2018. október 16. - Kovenant

behemoth_i_loved_you_at_your_darkest_artwork_1.jpg

A black metal egyik legérdekesebb ellentmondása, hogy miközben a teljes színtér talán legkonzervatívabb alstílusa, mégis az elmúlt egy évtizedben szinte egyedüliként tudott megújulni, valamint a szcéna számtalan további vonalát is képes volt jótékonyan megtermékenyíteni. Itt elég, ha csak a progresszív black metal (Enslaved, Borknagar, Arcturus), továbbá a post-black (Alcest, Harakiri For The Sky, Agalloch, In Mourning) irányzatait említjük, illetve a doom, death, thrash, crust punk feketefémmel átitatott legkülönbözőbb bandáit.

A régi nagyok többnyire a már jól kitaposott saját zenei ösvényükön járnak: a lengyel Behemoth sem okozott semmilyen meglepetést az október 5-én a Nuclear Blast gondozásában napvilágot látott tizenegyedik soralbumával. A csapat afféle szupersztárrá vált, legalábbis a metalszíntéren mindenképpen, köszönhetően jórészt a frontember Nergal elképesztően exhibicionista személyiségének és hivatásos provokátori státuszának.

Ha már a zenekar lengyel, akkor ehhez illően álljon itt egy idézet egy valódi lengyel zsenitől, a sci-fi író és esszéista Stanislaw Lemtől, mely talán segít keretbe helyezni a Behemoth mai pozícióját is.

A nyomtatott szó inflációját kétségkívül a szerzők számának exponenciális növekedése okozza, de éppúgy a kiadói politika is. Civilizá­ciónk olyan állapotot örökölt, amelyben csak a gondosan kiművelt, kiválasztott személyek tudtak írni és olvasni, s ezek a szempontok a nyomtatás feltalálása után is érvényesültek. Ha kiadták is tökfejek műveit - amit aligha lehet teljesen el­kerülni -, az ostoba művek száma nem volt olyan csillagá­szati, mint manapság.

Jelenleg az értékes művek óhatatlanul belefulladnak a szemétáradatba, mert könnyebb megtalálni egyetlen értékes könyvet tíz silány között, mint ezret millió között. Azonkívül elkerülhetetlenné válik a pszeudoplágium jelensége is, a szerzők tudtukon kívül mások gondolatait is­métlik. Én sem tudhatom biztosan, hogy az, amit írok, nem hason­lít-e valamihez, amit már megírtak. Ez a demográfiai robba­nás korának kockázata.

Stanislaw Lem: Az Úr hangja. Budapest, 1980. Kozmosz Könyvek. Fordította: Murányi Beatrix

A fenti mondatok többek között tökéletesen írják le a mai rockzeneipar állapotát és a kiadványdömping jelenségét is. A zajban pedig csak a még nagyobb ricsajt keltő képes ideig-óráig, legalább minimális mértékben kitűnni. Mindez kivédhetetlen módon vezet a szakmányban, nagyüzemi módon végzett ripacskodáshoz: ennek igazolására tényleg elég belehallgatni néhány (mondjuk tíz-tizenöt) véletlenszerűen kiválasztott idei metalalbumba.

A giccs felé történő elmozdulás egyik legfélreérthetetlenebb jele az, amikor egy együttes saját produkciója már kevésnek bizonyul és kénytelen azt egyrészt klisés zenei megoldásokkal (szimfonikus kíséret, kórusok alkalmazása), másrészt túltolt vizuális extremitásokkal és polgárpukkasztónak gondolt (de általában inkább megmosolyogtató) eszmei háttérrel köríteni. A Behemoth "I Love You At Your Darkest" című friss albumán él is mindezekkel, de szerencsére a lengyelek túlságosan jó zenészek ahhoz, hogy leverjék a lécet.

A frontember Nergal az ellen lázad, ami ellen a legkézenfekvőbb lázadni: lengyelként természetesen az országában legerősebb világnézettel, a katolikus egyházzal és vallással szemben fogalmazza meg zavaros gondolatait. Egyértelműen van ebben ráció, hiszen kiszámítható módon érkezik majd a válaszreakció és a figyelem máris adott: azonban nem veszi észre, hogy egy döglött oroszlánba rugdos, melyet bő kétszáz évvel ezelőtt a felvilágosodás és a tudományalapú közgondolkodás térnyerése mára Európában jórészt teljesen visszaszorított és súlytalanná tett. 

Nem is beszélve arról, hogy a szabad véleményalkotás jogának gyakorlásaként a gyermeki módon naiv és ostoba sátánizmus propagálása legfeljebb a személyiség- és világnézeti fejlődésük kezdő lépéseit éppen csak megtevő tinédzsereket tudja lázba hozni. Teszi ezt Nergal úgy, hogy a luciferista black metalt a nonkonformizmus és lázadás csimborasszójaként lefestve borbélyüzletet és éjszakai mulatót üzemeltet, csúcsra járatja a zenekarához köthető kegy- és emléktárgy bizniszt, azaz megfontolt üzletemberként hézagmentesen simul bele a posztmodern fogyasztói kapitalizmus működési modelljébe. Ha ez lázadás a világ ellen, akkor bizony ez a lázadás meglehetősen cinikusra sikeredett és még finoman fogalmaztunk.  

Ha mindezektől eltekintünk és pusztán a zenei tartalmat vizsgáljuk, már sokkal pozitívabb az összkép. Ellentétben a stílus másik nagy öregjének, a norvég Dimmu Borgir zenekarnak az idei lemezével (kritika ITT), a Behemoth képes volt egy izgalmasabb produkcióval előállni. Ez egyértelműen a hangszeresek teljesítményének köszönhető: Inferno dobolása tényleg eszement, gyakorlatilag egy megvadult grizzlymedveként tombolja végig a korongot, de sosem öncélúan, hanem alárendelve magát a dalok hangulatának és ívének.

Ami viszont a legzseniálisabb, az a gitárszólók ötletessége és mennyisége. Hasonlóan a viking/black metalban utazó norvég Einherjer legutolsó albumához (lemezkritika ITT), a szólók leginkább a hagyományos rockzene dallamait és hangulatát hozzák vissza, fényévekre a black metal gyakran disszonáns sikálásától. 

A fentiekre a legjobb példa az Ecclesia Diabolica Catholica és a Bartzabel szenzációs párosa. A dalok egyébként  semmiféle újdonsággal nem rendelkeznek, talán a Sabbath Mater hoz olyan melódiákat (főleg a refrénben), melyek némiképp szokatlanok a lengyelektől. Egyébként ezekből a fárasztó szóviccekből álló dalcímekből is kikövetkeztethető a zenekar sátánista mondanivalójának mélysége.

Profi, kiérlelt, a stílus ismert eszköztárát tökéletesen bemutató, de különösebb újdonsággal nem szolgáló album lett az "I Love You At Your Darkest": iparági veteránok egyenletes színvonalú, néhol giccses megoldásokat alkalmazó teljesítménye ez (a gyermekkórus által előadott, blaszfémiának megcélzott kántálás talán az Ördögűző című filmben még hatásos lehetett volna, de 2018-ban bármely újság címoldalán ennél sokkal rettenetesebb, ember által végbevitt borzalmakat olvashatunk nap mint nap). 

Még egy megjegyzés: a black metal underground berkeiben sokkal bátrabb, eredetibb és izgalmasabb produkciókkal találkozhatnak az erre kíváncsiak (ráadásul pont a lengyel színtér az egyik legpezsgőbb mostanában ebből a szempontból). Ha arra gondolok, hogy a kilencvenes évek elején, a stílus második, valódi berobbanásakor milyen hatást is keltett a black metal és milyen érzés most hallgatni a Behemoth új lemezét, akkor bizony zongorázni lehetne a különbséget.  

8/10

behemoth2_grzegorz_golebiowski.jpg

Fotó: Grzegorz Golebiowski

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr214289753

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.