CONAN - Existential Void Guardian (2018)

2018. október 19. - Kovenant

conan_cover.JPG

Negyedik albumához érkezett a brit Conan: a Napalm Records szeptember 14-én jelentette meg "Existential Void Guardian" című új anyagukat, mely immár harmadik a sorban az osztrák kiadónál, azaz a mai jelen keserű rockipari feltételek között is mindkét oldalról kölcsönösnek tűnik az elégedettség, ami - valljuk be - igencsak ritka dolog mostanában, amikor is szinte hetente olvashatjuk a különböző le- és átigazolásokat. Csoda nincs: a szubkultúrához tartozás nemigen hoz a konyhára, pláne nem, ha még ennek a körnek is az extrémebb oldalához tartozik egy csapat.

A britekre általában doom zenekarként hivatkozik a szaksajtó, pedig a Conan zenéjében sokkal inkább van jelen a sludge metal és annak egyik ihletője, a hardcore. Ez leginkább Jon Davis zenekarvezető-gitáros-frontember magas hangfekvésű üvöltözésében érhető tetten, mely teljesen elüt a doom hagyományaitól. Súlyosságában az együttes a sludge mocsarából acsarkodik elő, míg a totálisan szétgerjesztett-széttorzított, zárlatos porszívóként zúgó-pöfögő gitárhangzás egyértelműen a stoner metal sajátossága.

Az együttes 2012-ben jelentkezett először nagylemezzel és azóta stabil rendszerességgel, kétévente adják ki aktuális zajmassza-gyűjteményüket, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy a mennyiség a minőség rovására menne. A Conan igen hamar rálelt a saját maga stílusára, azóta tulajdonképpen ezt a megszólalást csiszolgatja-finomítja és esze ágában sincs feltalálni a melegvizet, illetve a (meglehetősen szűk) közönségének ízlésén és türelmén túlnyújtózkodni.

Érdekes ellentmondás, hogy a brigád dalszövegeinek témája a viking, óészaki mondakör, a harcos mitológia, de zenéjükben leginkább a stoner szcéna pszichedelikus megközelítése az uralkodó, melyben nem kis (szinte kizárólagos) szereppel bír a különböző elfüstölhető tudatmódosító szerek iránti rajongás. 

Ahogy újra- és újra meghallgattam a korongot, végig bennem mocorgott a kisördög, hogy valahonnan fenemód ismerős ez az énekhang: nagy nehezen azért csak beugrott, hogy mintha a Jane's Addiction frontembere, Perry Farrell sivítozna a dalokban, főleg a korai időszakukból. Természetesen a két banda közötti hasonlóság ezzel véget is ért: a Conan zenéje keménységben úgy viszonyul az amerikai alt-rock együtteséhez, mint a damaszkuszi acél a májkrémhez.

Ahogy elkezdődik a nyitó Prosper On The Path, az együttes rajongói szépen hátradőlhetnek: beindul a legfeljebb középtempós, de inkább ólomsúlyú betonozás. Eszementen bika módra szól minden: érdemes az anyagot egy rendesebb hificuccon meghallgatni, mert a Conan esetében maga a megszólalás is része a produkciónak és az általa kínált élménynek. A riffek és a dobok mintha szó szerint kalapálnák a fejünket vagy éppen egy profi nehézsúlyú bokszolóval állnánk szemközt a ringben és sorra kapnánk be a gyomrosokat.

A hét tételből egy alig egyperces grind ökörködést leszámítva hat nóta egyenként is hat-hétperces monstrum: van idő, hogy a riffek monoton zúgása kifejtse hatását. Mintha egy különösen hányattatott sorsú és aznap éppen bal lábbal felkelő aszfaltbontó kisiparos dolgozna a szomszédban: ha a britek muzsikálnak a lejátszódban, akkor kénytelen vagy odafigyelni, nincs mese.

Érdekes módon számomra a negyedik, Amidst The Infinite című szerzeménytől indulnak be igazán a dolgok: Jon Davis kegyetlenül jó dallamokat, néha többszólamú vokálokat hoz és a refrének melodikussága, no meg a kíméletlenül őrlő, primitív riffek között izgalmas ellentmondás kerekedik ki. Innentől már végig kitart a lendület: a Vexxagon című tételben találkozunk először és utoljára hörgéssel, hogy a záró Eternal Silent Legend behozza végre a színtiszta pszichedeliát a korong végére. 

Apropó, primitivizmus: a zenekari öndefiníció szerint a Conan a barlangi ősemberek harci doom metalja. Ez meglehetősen frappáns leírása a britek zenéjének: mintha bunkósbottal küzdene egy leölt mamuttetem felett három-négy, egymással acsarkodó Neander-völgyi ősünk. Belassult, agresszív, helyenként fifikás, de leginkább állhatatos: a monotonitást saját erősségeként és eszközeként használó brit brigád tényleg egyedülálló a maga terepén, mert súlyosságban kevés hasonló produkcióval találkozhatunk a színtéren.

Gyanítom, hogy a Conan koncertjei pusztítóak lehetnek: el sem tudom képzelni, hogy egy kisebb klubban, rendes hangosítással milyen hatást fejthetnek ki ezek a jólelkű porszívóügynökök az óvatlan közönségre. Az "Existential Void Guardian" - minden pozitívuma ellenére - azonban kifejezetten zsánerlemez: tudatosan kerüli azt, hogy vonzóvá válhasson bármiféle, a nem a stoner/sludge/doom színtéren felnövő metalrajongó számára (az emberiség ezen kívüli 97%-áról most inkább ne is ejtsünk szót), elveti a könnyebb befogadhatóság minden eszközét és megoldását, így az elkötelezett kevesekhez szól, úgyhogy aki odatartozónak vallja magát, annak számára a csalódás kizárt.

8/10

conan2.jpg

Fotó: Matt Negus

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3114309129

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.