SKYGLOW - Thousand Years Of Terror (2018)

2018. november 03. - Kovenant

skyglow-albumcover640.jpg

Sosem késő régebbi lemezekről kritikát írni: az orosz duó, a Skyglow debütalbuma, mely az Inverse Records kiadó gondozásában még a nyáron, június 30-án jelent meg "Thousand Years Of Terror" címmel, csendben pihent a promómappámban. Az első kislemezdalukra egyből felfigyeltem, de különböző okokból (más irányú elfoglaltság, nagyobb nevek friss anyagai) folyamatosan tolódott a dolog. Pedig óriási ballépés lett volna elfeledkezni erről a korongról, mely a stílust ugyan nem újítja meg, de tökéletesen foglalja össze mindazt, amit a technikás, progresszív death metalban szeretni lehet.

Furcsa állatfaj a technikás death metal: amilyen élvezetes lehet, ha tényleg jó, ugyanilyen ízetlen, idegesítő zörejhalmazzá is válhat, ha kevésbé tehetséges, trendmajmoló vagy éppen nárcisztikus, önimádó művészjelöltek művelik. Szerencsére a fiatal orosz duó (Alexander Mokin - ének, Szergej Sztyepanyenko - gitár, basszusgitár, illetve a stúdiódobos Dimitrij Kim) teljesítményétől mindez nagyon messze áll: a hattételes, bő negyvenperces bemutatkozás kifejezetten izgalmasra, összetettre sikeredett.

A Skyglow sehogy sem illeszkedik a mai divatirányzatokhoz: semmi köze a deathcore-hoz, itt nincsenek széttorzított, pincemély hörgések vagy éppen betonsúlyú breakdown-ok. De a kétezres évek közepén berobbant djent-vonal is teljesen hidegen hagyja az oroszokat, azaz a tördelt, poliritmikus, hat lábbal a föld alá hangolt, nyolchúros gitárokon előadott riffek is hiányukkal tüntetnek.

Ami viszont van, az olyasmi, mintha a legendás Death egy modernizált változatát hallgatnánk. Nem kell ezt szépíteni: a Skyglow munkásságán bizony alapvető nyomot hagyott Chuck Schuldiner zenéje, de szó sincs arról, hogy egyfajta kópiabandaként vagy olcsó klóngyárként üzemelnének. A szólók és a refrének terén jóval dallamosabbak, mint a stílusalapító amerikai csapat, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lennének súlyosak:  a korong telis-tele van kifejezetten bólogatós, gyilkos riffekkel, úgyhogy aggodalomra nincs ok.

A lemez egyfajta konceptalbumként értelmezhető: a dalok az örök orosz alávetettség, szolgaság és elnyomás kérdését veszik górcső alá a kereszténység i.sz. 988-ban történő felvételétől a bolsevik puccson és a második világháború pusztításain át egészen napjainkig. Ez mintegy keretet biztosít ahhoz is, hogy végigzongorázzák a mai orosz valóság legfeszítőbb társadalmi problémáit: az egészségügy katasztrofális helyzetét, a széleskörű szegénységet, az alkoholizmus következményeit, illetve a történelmen végigkövethető politikai autokrácia működési mechanizmusát.

A lemez címadó tétele, az Ezerévnyi borzalom az ismert orosz történelem szó szerinti indulásakor veszi fel a történet fonalát: I. Vlagyimir, a kijevi Rusz állam később szentté avatott nagyfejedelme 988-ban vette fel a kereszténységet és tette azt államvallássá az óorosz államalakulat létrejötte után alig száz évvel. Nem nehéz kiokoskodni, hogy a Skyglow olvasatában ez jelenti a borzalmak borzalmának kezdetét, azaz minden szörnyűség origójának a keresztény vallást és annak intézményesült formáját teszi meg. Írjuk ezt az orosz szerzőpáros rendkívül fiatal korának számlájára: ez a fajta vulgármarxista történelemértelmezés már az 1970-es/1980-as években is kínossá és tarthatatlanná vált még a lájtosabb nyugat-európai radikál-baloldali társadalomjobbítók köreiben is.

De a Skyglow nem vádolható semmiféle baloldali elhajlással, mert a kommunista hatalomátvétel és -gyakorlás is megkapja a magáét, csakúgy, mint a tudatlanság elit általi kihasználása és fenntartása, a militarista-birodalmista szemlélet és külpolitika (lásd a Losing Humanity és az A New Age című tételeket).

A Losing Humanity című dalt érdemes külön kiemelni: a rendkívül érdekes ritmizálású, pulzáló riffelést kellemesen ellenpontozza a szinte viking/melodikus death metalt idéző, emlékezetes refrén. Ez egyértelműen az egész korong csúcspontja: a többi szerzemény is bivalyerős, de azok hajlamosak egybefolyni, míg ez a nóta azonnal kiugrik, kiemelkedik a mezőnyből és rögtön memorizálhatóak a dallamai.

A gyakori, akusztikus gitáron előadott betétek és a zongorás átvezetések adnak egyfajta emelkedett, szinte szimfonikus jelleget az egész koncepciónak, ehhez hozzájárul még a gitárszólók helyenkénti neoklasszikus skálázása is, de az atmoszféra bizony sötét, súlyos és reményvesztett. Mintha az orosz nép számára nem lenne menekvés: mintha újra és újra ugyanott kötnének ki, egy hataloméhes uralkodó emelkedne ki közülük újra és újra, ahogy arra a záró instrumentális darab, az ...And The Circle Ends is utal a címében. 

Természetesen méretes túlzás bármit is ennyire negatív és depresszív módon láttatni és értékelni: az orosz művészet és tudomány csodálatos teljesítményeit, melyekkel az egyetemes emberi kultúrát gazdagították pont ezalatt az ezer év alatt, hatalmas hiba meg sem említeni. Az aktuális politikai helyzet okozta felháborodás okán lekicsinyelni egy nép ezeréves vívmányait a legegyszerűbb megoldás: az okok feltárása, az árnyalt megfogalmazás és elemzés azonban minden bizonnyal meghaladja egy death metal lemez eszmei kereteit, pontosan úgy, ahogy maga a téma is, úgy érzem. A zenébe azonban nem lehet és nem is kell belekötni: ez egy kiemelkedő és rendkívül ígéretes bemutatkozás, a stílus szerelmeseinek pedig kötelező.

9/10

skyglow-promopic.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1214312355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.