HIGH ON FIRE - Electric Messiah (2018)

2018. november 07. - Kovenant

hof_cover.jpg

2018 Matt Pike éve: húsz év után eredeti bandája, a doom metalban utazó kultikus Sleep friss anyaggal jelentkezett, majd október 9-én az E1 Music gondozásában megérkezett saját csapata, a High On Fire nyolcadik soralbuma is "Electric Messiah" címmel. A 2015-ös "Luminiferous" (lemezkritika ITT) kifejezetten jól sikerült: egyértelműen súlyosabb, gyorsabb, agresszívabb lett, mint elődei és az "Electric Messiah" most erre tesz rá még egy lapáttal.

Ahogy a korábbi anyaguk recenziójában említettük, a High On Fire zenéje nehezen kategorizálható, de három vonulat egyértelműen felismerhető benne: a nyolcvanas évekbeli thrashes hardcore szikársága, a sludge/stoner koszossága és a Motörheades, gyors rock'n roll beleszarós lazasága. Ez utóbbit erősíti Matt Pike ráspolyos, reszelős, Lemmyt idéző torokhangja: olyannyira így van ez, hogy a frontember elmondása szerint maga a lemez, de a címadó tétel mindenképpen egyfajta tiszteletadásként is értelmezhető a három éve elhunyt brit legenda előtt.

Matt Pike a lemez megjelenését megelőzően több olyan interjút is adott, miszerint az "Electric Messiah" messze a legjobb anyaguk, melyet valaha is megírtak és kiadtak. Oké, minden zenekar ezt mondja (mi mást is mondhatnának?), de a kijelentés olyan egyértelmű volt, hogy tényleg kíváncsi lettem az amerikaiak produkciójára. 

Nos, több dolog akad itt, ami mindenképpen újdonságot jelent: a kilenctételes, majd' egyórás korongon helyet kapott két tízperces, epikus darab is. A Steps Of The Ziggurat/House Of Enlil, illetve a Sanctioned Annihilation ultrasúlyos, kegyetlenül hosszú tételek, de sajnos egyszerűen nem állnak jól a csapatnak. Pontosan azt ölik meg a High On Fire produkciójában, ami a korong koncepciója: gyors, brutális darálások helyett ezek elnyújtott, monoton és sajnos kicsit unalmas, önismétlő darabok.  

Élesen szemben áll ezekkel a nyitó Spewn From The Earth, illetve a címadó Electric Messiah, mely tényleg olyan, mintha egy kegyetlenül bespeedezett, modernizált, a germán tankparancsnoki kiképzésről frissiben szabadult Motörhead darálná szét az agyunkat. Pedig a második hosszabb szerzemény ígéretesen indul az atmoszferikus, vészjóslóan építkező nyitásával, azonban ez is hamar repetitívvé válik.

A két legfontosabb különbség a három évvel ezelőtti anyaghoz képest a dallamok észrevehető hiánya: egyedül a záró, és a lemez legsikerültebb tételének számító Drowning Dog című szerzeményben hallhatjuk Matt Pie oly' jellegzetes melódiáit és ez bizony az egyórás játékidő során nagyon kevés. 

A másik tényező, mely számomra kifejezetten zavaró volt, az a Des Kensel által kezelt dobok szerepe és hangzása volt. Egyrészt a hangszer feleslegesen előre volt keverve, ráadásul olyan kattogósan, ketyerésen szól, hogy mintegy negyedóra elteltével a szemem is tikkelni kezdett és hasogató fejfájásom támadt. Ráadásul Kensel egyszerűen mindent szétdobolt: annyi felesleges témát, díszítést és ütemet ütött, hogy totálisan megszakította a gitár által létrehozott tempót és húzást. Fogalmam sincs, hogy tudatosan döntés volt-e ez vagy egyszerűen csak így sikerült, de ez olyan szinte kikészítette a hallgatás élményét, hogy igen hamar belefáradtam a dologba.

A High On Fire sosem volt arról híres, hogy túlságosan sok kapaszkodót adna a befogadás során, de a fenti két ok miatt ezek a hardcore/thrash darálások (God Of The Godless, Freebooter, The Pallid Mask) most úgy mentek el mellettem, mint az ötórás ceglédi gyors. Hiába jó külön számként meghallgatva a szinte teuton thrash tekerésként végigszáguldó Freebooter, ha előtte és utána is ugyanilyen tételek sorakoznak.  

Azt is meg kell említeni, hogy még ezek a szerzemények is túl vannak húzva: öt-hatperces számok ezek, de nem a téma- vagy tempóváltások komplexitása jellemzi őket, hanem egész egyszerűen a zenészek nyolcszor-tízszer is letolják ugyanazokat a riffeket. A mélypont számomra a The Witch And The Christ képében érkezett el: a hihetetlenül irritáló, repetitív riffek és a dobok csépelése ütvefúróként tört utat a homloklebenyemig és ha nem jön a már említett Drowning Dog kiváló dallamaival, akkor bizony az életben nem hallgatom meg még egyszer az "Electric Messiah" anyagot.

Érzésem szerint legalább egy tiszta negyedórányi játékidőt ki lehetett volna húzni a friss High On Fire lemezről: céltalannak érzem a két tízperces, epikusnak szánt dalt, de majd' minden tétel esetében helye lett volna a kreatív ritkításnak. Minden keménysége ellenére a "Luminiferous" sokkal változatosabb és kompaktabb korong lett, melyet sokkal élvezetesebb hallgatni: az "Electric Messiah" gyakran öncélú darálása, dallamtalansága, ráspolyos szikársága számomra csalódás. 

A fentiekben külön kiemelt három-négy tétel viszont nagyon erős: ezért dühítő külön a dolog, mert a High On Fire álmából felébresztve, totál szétkenve és másnaposan is olyan dalokat képes írni, melyeket pályatársaik messziről, távcsővel bámulhatnak jó pár kilométerről arrébb. Felsejlik itt is egy kiváló album lehetősége, melyet azonban a zenekar útközben valahol elvesztett és nem fordult vissza, hogy megkeresse. 

7/10

hof_band.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2914358381

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

celestial 2018.11.07. 19:12:57

Soha sem fogom megérteni hogy ennek mi értelme...mármint ilyen "kritikát írni"..ha annyira nem jött be miért erőltetted a dolgot...mit vársz ettől az egésztől?

Gyingizik 2018.11.09. 14:12:59

Napjainkban ilyen zenedömping mellett már nem kell kiváló album. Nem az albumból élnek, hanem a koncertből. Van az albumon 2-3 jó nóta, ezzel hallat magáról a zenekar, meghívják fesztiválra klubokba stb. A többi dal csak alibi. (Mondjuk biztos sokkal jobb lenne, ha csak EP-ket adnának ki, ha össze tudnak rakni 4-5 jó számot.)