REVOCATION - The Outer Ones (2018)

2018. november 07. - Kovenant

revocation-too-cv2018-final-3k.jpg

Dave Davidson amerikai gitáros-énekes vitán felül a modern extrém metal színtér egyik legtehetségesebb figurája, aki a Revocation nevű bandájával valósítja meg zenei elképzeléseit. Technikás death metal a választott stílusa, de a szó eredeti értelmében vett progresszív muzsika ez, mely magába olvasztja a thrash, a tradicionális metal, helyenként még a metalcore elemeit is. Szeptember 28-án érkezett meg a Metal Blade kiadó gondozásában hetedik stúdióalbumuk "The Outer Ones" címmel és mivel a 2016-os "Great Is Our Sin" korongjuk (lemezkritika ITT) egészen szenzációs lett, nagyon kíváncsian vártam az új anyagot.

Akkora divatja van mostanában a lovecraftiánus témáknak a metalközösségben, hogy ma már óvatosan közelítek minden ilyen jellegű tematikához. Én is imádom az amerikai horror/sci-fi/fantasy szerző írásait, de igen lusta hozzáállásként tudom csak értékelni, ha egy zenekar ahelyett, hogy saját gondolatokat és szövegeket izzadna ki, kényelmesen belecsücsül egy, már minden ízében és részletében készre kidolgozott világba. A Revocation sem tett másként: már a "The Outer Ones" címről is ordít, hogy itt bizony a külső űr, a feneketlen őskáosz mélyéről, számolatlan eonok óta az emberiségre fenekedő gonosz istenek fogják a főszerepet játszani és ha végigtekintünk a számcímeken, akkor el is oszlik minden kétségünk.

A szerzeményeket konkrét novellák, kisregények ihlették: az Of Unwordly Origin forrása az Álmok a boszorkányházban, míg a That Which Consumes All Things tételé a Szín az űrből című klasszikus Lovecraft-művek. A Fathomless Catacombs című darab az éjféli sírrablók és kincsvadászok jól ismert toposzát viszi tovább, akik bizony a föld alatti labirintusokban olyan dolgokra bukkannak, melyek nem örülnek, ha évezredes álmukból felverik őket holmi odatévedt halandók.

A záró A Starless Darkness már a különböző idegen lényeket vagy ősi isteneket nem is igénylő színtiszta kozmikus, egzisztenciális horror terepe: a világegyetem százmilliárd év múlva - a sötét energiának és a folyamatos tágulásnak köszönhetően - csúf véget ér, a gravitáció megszűnik, a csillagok kiégnek, minden, még a fekete lyukak is elpárolognak és a csillagtalan sötétség veszi át uralmát a jéghideg, anyagtalan semmi fölött.

Az igen komor, vérfagyasztó tematika mellé a Revocation tudatosan hozott be egy sokkal sötétebb, agresszívabb death metal vonalat: Davidson elmondása szerint most visszafogták a progresszív hatásokat és megoldásokat és jobban ráfeküdtek a brutalitásra. Nos, ezt tökéletesen meg is valósították, csak éppen mintha menet közben a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték volna az ablakon.   

A Revocation számomra három dolog miatt tűnt ki és vált igen szerethetővé az extrém metal mezőnyben az elmúlt majd' két évtizedben: Davidson elképesztő szólómunkája, dzsesszes megoldásai, a többi, szinte csereszabatos technikás death metal csapattól gyökeresen eltérő megszólalásuk és világuk, valamint a szenzációs kompozíciós képességeik miatt. A hetedik soralbum hallgatása közben azonban kényelmetlen érzésem támadt: több megoldást, riffet, dallamot bizony hallottam már máshol is, ami alapvetően nem is lenne akkora baj, csak éppen a meglepetés ereje veszett el.

Az amerikai csapat vezérfonala mindig is Davidson szólói voltak, de ezek mintegy koronaékszerként szolgáltak a tökéletesre csiszolt dalokban. Most viszont a szerzemények mintha csak ürügyként szerepelnének a korongon a még mindig zseniális gitárszólók kapcsán: a riffek, a dallamok, az atmoszféra mind másodlagosnak tűnnek és nagyon nehezen lehet különbséget tenni a tételek között.

A Blood Atonement és a Fathomless Catacombs az a két nóta, mely kiugrik, memorizálható és önállóan is megállja a helyét. Ilyen még a már említett A Starless Darkness is, de a többi  szerzemény bizony összeolvad egyfajta masszába és hiába jó hallgatni a korongot (mert kétségtelenül professzionális a megszólalás, lenyűgöző a hangszeres tudás és produkció), nem vagyok benne biztos, hogy az elkövetkező hónapokban elő fogom-e még venni az új anyagot. 

Ha most az olvasóban az érzés alakult ki, hogy a "The Outer Ones" bizony harmatgyenge produkció, akkor tévedésbe esne: a Revocation tehetsége messze kiemeli a zenekart pályatársai közül, csak éppen ez önmagukhoz képest szerény teljesítmény. Talán igazi inspiráció nélküli szakmunkának nevezném: önmagában kiváló hallgatnivaló, de már a két évvel ezelőtti albumukkal történő összehasonlítás próbáját sem állja ki.

Davidson szólóinak minőségére jellemző, hogy amikor a kissé fantáziátlan nótákban rákerül a sor, kinyílik a tér, elvarázsol a pár hanggal megteremtett atmoszféra és szinte új dimenzióba kerülünk. Ez azonban majd' ötven perchez kevés: egy tisztán instrumentális albumot megtöltene tartalommal, de itt ez nem elég. Technikás death metal fetisisztáknak kifogyhatatlan örömforrás lesz az új lemez, de aki dalcentrikus megközelítésű metalrajongó, annak enyhe csalódással kell szembesülnie. Ahogy mondani szokták: majd legközelebb.

8/10

revocation_2018_alex_morgan2.jpg

Fotó: Alex Morgan

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8614352395

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.