EINHERJER - Norrøne Spor (2018)

2018. november 08. - Kovenant

027741.jpg

Az 1993-ban megalakult norvég Einherjer szinte egymaga felelős a black metalból induló, de tematikája és az északi skandináv népzenei elemek beemelése miatt önálló ággá váló viking metal kialakulásáért (az alapítói cím természetesen a Bathory nevét illeti). Debütalbumuk, az 1996-os "Dragon Of The North" azóta is etalonnak számít a színtéren. Ám míg pályatársaik közül a legtöbben mára már más irányt vettek, ők kitartottak a kezdeti vonal mellett, habár kétségtelen, hogy a saját kereteik között rengeteget fejlődtek.

A 2014-es utolsó lemezük, az "Av Oss, For Oss" egészen kiválóra sikerült (kritika ITT). 2016-ban aztán hoztak egy nehezen értelmezhető döntést, melynek sokkal inkább lehetett üzleti/kiadós, mintsem kreatív oka: újravették bemutatkozó anyagukat a húszéves jubileum apropóján. Sosem voltam híve az ilyesfajta machinációknak: hasonló ez a filmipar reboot-mániájához és meggyőződésem, hogy a rajongók ma is a régi, legendás korongot pörgetik meg az eredeti verzióban. De a lényeg az, hogy az Indie Recordings november 9-én jelenteti meg a banda hetedik soralbumát "Norrøne Spor" címmel és egyből le is lövöm a poént: a friss anyag pontosan olyan jó, mint az előző, ámbár érezhetőek a különbségek.

Az Einherjer megközelítésétől mindig végtelenül távol állt az a borzalmas, giccses katyvasz, mellyé a viking/pagan metal piacképesebb része mára vált: a teljesen indokolatlanul használt népi hangszerek és lakodalmas/mulatós/csűrdöngölős ízléstelenség átvette uralmát a színtér többsége fölött. A hajdani bandák másik (sokkal kisebb) része pedig tulajdonképpen már inkább progresszív (black) metalként jellemezhető: mindenképpen érdemes itt kiemelni az elképesztő színvonalon alkotó Enslaved és Moonsorrow nevét.

Az Einherjer egyik utat sem választotta, hanem saját eszközeivel bővíti folyamatosan a stílusjegyeket. A hagyományos rockfelállásban (dob-basszus-gitár-ének), mindennemű felesleget (népi hangszerek, szintetizátor, gyermekkórus, kánkánt járó tánckar, stb.) lenyesve, pusztán a zene erejével jeleníti meg azt a hangulatot és mondanivalót, melyet fontosnak tart. Maga az Einherjer név azon viking harcosokat jelöli, akik elestek a csatában és akiket a valkűrök átvittek haláluk után a Valhallába. Ott naponta gyakorolnak és készülnek a Ragnarökre, hogy aztán az istenek oldalán harcoljanak Surtr seregei ellen. 

Ami azonnal megállapítható, hogy az "Av Oss, For Oss" anyaggal ellentétben most sokkal erősebben előjöttek a folk hatások és az epikus megközelítés. Dallamosabb is lett az anyag, ami viszont maradt, az az egészen szenzációs gitárszólók minősége és mennyisége. A jórészt középtempóban gördülő, málházó szerzeményekben számtalan ízes rockszóló található, ugyanis ez az Einherjer egyik erőssége és megkülönböztető jegye. 

Pedig a lemez egy szinte hardcore-egyszerűségű, harapós black metal tétellel indul a The Spirit Of A Thousand Years képében: mintha a kétezres évek közepi Satyricon vagy éppen a legújabb lemezét kiadó Marduk köpködné felénk dühösen a dalszöveget. Ez a szerzemény némileg kilóg az album hangulatából: a másik ellenpontot a Tapt Uskyld című extra-dallamos és folkos nóta képezi, mely már-már balladás húrokat penget.

Frode Glesnes gyakran Abbath orgánumát idéző hangja miatt természetesen a zenekar le se tagadhatná (ha akarná, se tudná) black metal gyökereit, de pontosan a dallamok és a reszelős, károgós vokál kettőssége miatt válik izgalmassá a produkció. A hangszeres játék kegyetlenül feszes, a hangzás erőteljes, a dobok kiválóan szólnak és adják meg azt a dübörgésszerű tempót minden nóta alá, melynek révén hol egy viking hajóban ülve, a dob ütemére evezve vagy éppen egy, a hegyek között éjfélkor megtartott rituális szertartáson érezhetjük magunkat. 

A viking/pagan metal közegében talán a legfontosabb szempont az atmoszférateremtő képesség: ha az nincs, akkor hiteltelenné és mesterkéltté válik az egész zenekar, a dalok, az egész produkció. Ezt sokan mindenféle külsőségekkel és a zenébe beerőszakolt eszközökkel érik el, az Einherjer zenekarnak azonban erre semmi szüksége. Ehhez elég meghallgatni a záró Av Djupare Røtter című csodát: a középrészen található hosszú szólómunka egészen varázslatos, de az egész dal kompozíciós építkezése, szinte hipnotikus lüktetése lenyűgöző.

A korongon bónusztételként helyet kapott a Motörhead 1986-os Deaf Forever című klasszikusának átirata is: korrekt, élvezetes munka, de természetszerűleg teljesen elüt az egész anyag hangulatától, afféle kakukktojás, az ősrajongók kedvééért. Kedves gesztus, de semmi több.

Maga a tíztételes, bő háromnegyed órás korong azonban szinte hibátlan produkció, mindennemű üresjárat vagy unalmas részletek nélkül. Igazi veretes, jóféle metalzene ez, mely a műfaj minden kedvelőjének erősen ajánlott. Nálam minden bizonnyal rengeteget fog pörögni az anyag és jó szívvel fogom berakni az év végi toplistámba. És ha kérhetném, a jövőben csak skandinávok játszanak viking metalt, mert csak a Coca-Cola az igazi.

9,5/10

357906.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3114359851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.