A brit metalszíntér egyik legfurcsább formációja az A Forest Of Stars: ami az avantgárd black metal esetében a franciáknál a Wormfood, az az angoloknál egyértelműen ez az igen nehezen besorolható, öntörvényű és a dekandenciát minden pórusából árasztó zenekar. Szeptember 28-án a Prophecy Productions gondozásában jelent meg "Grave Mounds And Grave Mistakes" címmel az ötödik albumuk és zenéjükben az őrület mintha csak fokozódna: egyre távolodnak a black metaltól, de ez korántsem jelenti azt, hogy könnyebbé válna zenéjük befogadása, sőt.
Az A Forest Of Star legalább annyira brit, mint a Wormfood francia: mindkét banda rendkívüli módon épít a színpadiasságra, de amíg az utóbbi zenéjében hangsúlyos módon van jelen a francia sanzonvilág, a kuplék, párizsi lebujok fülledt erotikával telített atmoszférája, addig az angolok eszmei háttere a viktoriánus világbirodalom. A viktoriánus korra és az általa ihletett kultúrára és társadalmi viszonyrendszerre igen jellemző volt a színlelés, az érzelmek és az indulatok teljes elfojtása (innen a halvérű angolok kifejezés is), az úriemberségnek, mint kimondatlan etikai kódnak mindenáron történő megfelelés.
Az elfojtás, a meg nem élt és így meddőn felhalmozódó, majd természetszerűleg kirobbanó vágyak és emóciók tükröződnek vissza a britek dalaiban: míg a franciáknál (az ezerkilencszázhúszas-harmincas években pedig a németeknél) az extrém szexualitásban jelentkezett a szélsőségesség, addig az angolok a morbiditás, a halál, a gótikus-horrorisztikus élvezetek felé fordultak.
A csapat előző korongja (lemezkritika ITT) szinte hibátlanra sikerült, ezért rendkívül kíváncsi voltam, hogy hová és merre indul el most a zenekar. Nos, igen tömören megfogalmazható a változás: prominens szerep jutott a hegedűnek, így áttételesen a brit/kelta népzenei hatásoknak, illetve a Mister Curse művésznéven szereplő férfiénekes gyakran ripacskodásig jutó vokális teljesítményének.
Mintha egy monodrámát hallanánk (bár Katheryne, Queen Of The Ghosts hegedűs-fuvolás-énekesnő csodaszép hangja ezt időnként ellenpontozza): a frontember úgy acsarkodik, hörög, átkozódik és kiabál fejhangon, hogy egy idő után óhatatlanul várjuk a feloldozást, az érzelmi nyugalmat, mert bizony igencsak megterhelővé válik ez a folyamatos lelki nyomasztás.
A gótikus metal elemei és hatásai is fokozottabb módon vannak jelen: a lassú, hipnotikus, női énekkel kísért Taken By The Sea hallatán azonnal beugorhat a My Dying Bride vagy az Anathema neve, illetve a Tombward Bound című tétel is igencsak sötétre, borongósra sikeredett. Ami azonban számomra meglepetés volt, hogy sokszor olyan érzésem támadt, mintha egy alternatív/tudattágító tréningen átesett Cradle Of Filth anyagot hallgatnék. Ez leginkább Mister Curse hisztérikus előadásmódjának, illetve a gyakran igencsak teátrális zenei megoldásoknak köszönhető (szinti-szőnyeg, tremolós riffelés+hengerlő blastbeatek).
A "Grave Mounds And Grave Mistakes" nagyon hosszú album: nyolc tétel hatvannégy percben, azaz mindegyik szerzemény (a rövid nyitó intrót nem számítva) jó kilencperces átlagos játékidővel bír. Talán itt érkeztünk meg a korong egyik hibájához, mégpedig a túlnyújtáshoz. A britek annyi téma- és érzelmi, hangulati váltást szuszakoltak be minden egyes számba, hogy a hallgató egy idő teljesen belefárad ebbe a le-fel-le-fel hullámvasútba.
Ráadásul ezt a gyakran kimódolt, kissé túlerőltetetten emocionális hatást tovább fokozza a rendkívül teátrális vokális produkció: sokszor támadt az az érzésem, hogy ezzel pontosan a hiányzó kompozíciós ívet próbálta a brit csapat megspórolni vagy kiváltani, de ez nem igazán sikerült. Ahogy az sajnos minden esetben lenni szokott, ez néha a visszájára fordult és a szándékolt drámai hatás önmaga paródiájává vált: ez leginkább a Scripturally Transmitted Disease című szerzeményben érhető tetten, mégpedig a sztratoszférába szökő teatralitással bíró éneklésben.
Úgy vélem, hogy a három évvel ezelőtti lemezük valahogy jobban sikerült: letisztultabb, áramvonalasabb produkció volt, mellyel könnyebb volt megismerkedni és a hallgató számára is egyértelműbb volt a megcélzott atmoszféra. Itt most egyszerűen túl sok minden van, túl hosszan és számomra indokolatlan mennyiségű ripacskodással megspékelve. Pedig a lemez mélyén ott lapul egy rendkívül ambiciózus, kiváló avantgárd metal album ígérete: nem tudom, hogy az A Forest Of Stars igénybe vette-e egy producer segítségét, de ha nem, akkor kellett volna. Egyszerűen szétfut a brit banda ménese, a szélrózsa minden irányába.
Mindezektől függetlenül az angolok folyamatosan olyasmivel állnak elő, aminek nem nagyon van párja a kortárs metalszíntéren: egyediség és teljesen önálló, mindentől különböző zenei világ és atmoszféra, mely a nemzeti arculatra és kultúrára alapoz. De a saját magunk számára felállított korlátok rendkívül fontosak, talán a kreativitás megélése során a leginkább: a szabadság kiteljesedéséhez is rend szükségeltetik, mert anélkül csak a káosz marad.
8/10
