DYSTOPIA - Building Bridges (2018)

2018. december 02. - Kovenant

dystopia_cover.jpg

Július közepén érkezett meg a szegedi Dystopia harmadik soralbuma "Building Bridges" címmel a HammerWorld magazin CD-mellékleteként. Egy barátom rosszindulatú megjegyzése szerint ő a legendás folyóirathoz csatolt CD-ket legfeljebb frizbinek használja kutyasétáltatás közben, hogy megmozgassa kicsit a kiskedvencét. Ez természetesen jócskán túlzás, mert számos olyan anyag került ingyenes terjesztésre ily módon, mely aztán szépen benne is ragadt a lejátszóban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bőven akad a kiadványok között kevéssé sikerült produkció is, mely önnön jogán aligha kerülne megjelentetésre. Azonban a magazin CD-melléklete tökéletesen alkalmas arra, hogy pontosan azt a célközönséget érje el, mely felvevőpiaca lehet egy rockbanda lemezének. Abba most bele se menjünk, hogy ki vesz ma egyáltalán CD-t, főleg Magyarországon, ráadásul egy metalcsapattól: könnyen belátható, hogy a HammerWorld egyfajta remek célzással rendelkező elérési vagy promóciós csatorna, melynek természetesen, mint bármilyen más marketing eszköznek, megvan a saját költsége és melyről az adott együttes eldöntheti, hogy megéri-e az neki és él-e a lehetőséggel vagy sem.

A Dystopia nem mai zenekar: 2003-ban, tizenöt évvel ezelőtt alakultak, 2007-ben, majd 2014-ben jelentkeztek egy-egy önálló nagylemezzel (korábban két demóval köszöntek be a magyar metalszíntérre), közben pedig különböző tehetségkutatókon értek el kiváló helyezéseket. Legutóbb 2016-ban a Wacken Metal Battle magyarországi fordulóját nyerték meg és képviselték aztán hazánkat a fesztiválon.

A csapat egyértelműen Vári Gábor énekes/gitáros projektje, aki a szegedi Miracle Sound stúdió hangmérnöke és zenei producere is egyben. Mára az induló felállásból egyedül Bajusz Péter basszusgitáros maradt mellette, mivel 2018 őszén Mezey Balázs gitáros helyét Blanár Levente vette át, igaz, a "Building Bridges" dalaiban még előbbi szerepel.

Ha a két legfontosabb jellemzőjét szeretnénk megragadni a szegedi banda zenéjének, akkor egyértelműen a kiváló, kifejezetten a fülben ragadó énekdallamok és refrének, illetve a rendkívül hangulatos, remekül felépített és a dalokhoz érdemben hozzátevő gitárszólók ugorhatnak be elsőre. Egyszóval a Dystopia modern, hallgatóbarát metalt játszik, de kifejezetten kerülve a mostanában oly divatos pop/metal crossover megoldásokat. Itt nincs csili-vili, a '80-as évek Casio-világát megidéző idétlen szintiprüttyögés vagy az ABBA, no meg Karel Gott munkásságának parafrázisaként ható ízlésficamok.

Sokféle hatást lehetne a Dystopia zenéjében beazonosítani: grunge-ízű melódiák (legfőképpen Alice In Chains), a göteborgi dallamos death metal vonal (In Flames, no meg Soilwork), illetve a groove/thrash metalban gyökerező riffelés, főleg a verzékben. A csapat tökéletesen a hagyományos kompozíciós szerkezetben alkot, azaz a verze-refrén-verze-refrén-bridge-szóló-refrén sémát egyetlen dalukban sem hagyják el, ezzel is egy kifejezetten befogadható, jó értelemben dallamos anyagról beszélhetünk. A "Building Bridges" hossza nem éri el a harmincnyolc percet, viszont kapunk kilenc precízen kidolgozott nótát, így egy cseppnyi hiányérzet sem marad bennünk a végére. 

Sőt, megkockáztatom, hogy Vári Gáborék belőtték a közel ideális játékidőt, mert amellett, hogy szinte első meghallgatásra megmaradt három-négy tétel, automatikusan nyúltam az ismétlőgomb felé: tudom, nagy divatja van mostanság a közel egyórás vagy még hosszabb anyagoknak, de úgy érzem, hogy a hagyományos vinyl kiadványok korlátai miatt belőtt negyven perc körüli korongok jelentik azt az optimális figyelemlekötést, melynek során egy ültő helyünkben vagyunk képesek befogadni és memorizálni a nótákat.

Három számot emelnék ki az albumról, melyekben óriási potenciál rejlik: a Silent Observer, illetve a záró The Remedy Engine akkora modern melo-death slágerek, hogy szegény In Flames nyüszítve térdepelhetne a sarokban, mert pontosan ezeket a nótákat képtelen megírni a svéd brigád immár hosszú évek óta. A Stranded And Confined pedig azért is érdekes amellett, hogy ismét egy kiváló refrénnel ellátott tétel, mivel kétféle gitárszólót is rejt: egy neoklasszikus-progos futam után egy tipikus melo-death darálás is érkezik. 

Két dalnál éreztem azt, hogy kissé kilógnak a korongról: a What Does The Beast Say számomra és az ízlésemhez képest túlságosan egyértelműen merített az Alice In Chains dallamvilágából, vokális megoldásaiból, míg a címadó, a Building Bridges - a lemez egyetlen kvázi-balladája - talán túlságosan is közel került ahhoz a fajta poplírához, melyből egy cseppnyi is elég, hogy egy pohár tiszta vizet is ihatatlanná változtasson. Szerencsére azért erről szó sincs, mindkét szerzemény korrekt, csak a többi tétel olyan magas minőséget képvisel, melyet az említettek nem voltak képesek elérni.

Végezetül egy koncepcionális észrevételem lenne, mégpedig régi vesszőparipám, az angol nyelvű dalszövegek kapcsán. A Dystopia új anyagának hallgatása során határozottan azt éreztem, hogy lenne keresnivalója a zenekarnak akár az országos rádiók rotációs listáján is, illetve az azokhoz való bejutás okán, de ez bizony angol nyelvű nótákkal nem fog menni. Sokan azt hiszik, hogy ez pusztán a befogadó közeg (azaz a magyar zenehallgatók) nyelvtudásának kérdése, de ez a legnagyobb tévedés. 

A zene és szöveg egysége egymástól elválaszthatatlan és az általuk létrehozott közös művészi erő ejti rabul egy adott nyelvi közösség lelkét: ez pontosan megmutatkozik abban, hogy a jelenleg sikeres magyar popzenei előadók ezzel tökéletesen tisztában is vannak és sorra gyártják a könnyen énekelhető, frappánsan egyszerű szövegeket. Az azonosulás, a lélekből éneklés, a közösségteremtés csak magyar nyelvű dalok kapcsán alakulhat ki: ezt a tényt pedig a kortárs magyar metalközeg 90%-a tudatosan negligálja, sajnos az ismert eredménnyel. Érdemes lenne a szegedi bandának itt változtatnia.

A Dystopia tehát egy rendkívül szerethető, valódi és jó értelemben vett klasszikus metallemezzel állt elő, mely átkozottul fogós refrénekkel és slágerekkel van tele, de rendesen meg is zúz, ha arra van szükséged. Teszi mindezt mindenféle gicsces, klisés megoldás nélkül, ráadásul az egész korongnak van valami pozitív, életigenlő atmoszférája: energiát ad át, feltölt és jobb kedvvel állsz fel a lejátszó mellől az utolsó dal után. Ez pedig már - a sok egyéb mellett - önmagában is elég indok arra, hogy az év végi listánkon szerepeltessük.

9/10

dystopia_2018_szilagyi_frank.jpg

Fotó: Szilágyi Frank 

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr1014408028

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.