DREAM THEATER - Distance Over Time (2019)

2019. február 18. - Kovenant

distanceovertimecover_1.jpg

Szerencsés esetben nem saját tapasztalatból ismerjük azt a helyzetet, amikor valaki egy ütősre sikeredett céges rendezvényen vagy házibulin gyakorlatilag zombira issza magát, de előtte azért rendesen megcsöcsörészi a főnök feleségét, rányomul a nyugdíjazás előtt álló Margit nénire, erősen rasszista jellegű viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt, anyázásba és verekedésbe torkolló politikai vitába bonyolódik egy véletlenül odakeveredett ismeretlennel, majd zárásképpen diszkréten telibe okádja a félmilliós hangfalat és kevés sikerrel próbálja azt letakarítani a haver limitált kiadású Slayer-pulóverével.

Nos, a másnap nehéz szokott lenni: ilyenkor a delikvens által választott háromféle viselkedésmóddal szembesülhetünk. Az első a totális észrevétlenségre való törekvés, hátha nem is emlékszik senki az előző estére. A második a kényszeres bocsánatkérés-cunami, a harmadik pedig az erőltetett, nagyhangú jópofizás, mintha nem is történt volna semmi és ezért nincs is miről beszélni.

Valami ilyesféle helyzetbe kormányozta magát a Dream Theater zenekar is: a 2016-ban kiadott "The Astonishing" című albumuk döbbenetesen rossz lett és görög drámákban látható módon, epikus jelleggel döntötte le a csapat addig meglévő és sűrűn polírozott nimbuszát. Nem pusztán arról volt szó, hogy gyengék voltak a dalok, hanem egész egyszerűen úgy arcul legyintették a rajongók által szeretett és elvárt zenei világot és koncepciót, hogy a fal adta a másikat (lemezkritikánk ITT olvasható). 

Az amerikai progresszív metal atyaúristeneinek is tekinthető banda 1985-ben alakult meg: két-három stílusalapító korongot is sikerült megalkotniuk ("Images And Words", "Awake", no meg talán a "Train Of Thought"), sok remek album van a hátuk mögött, de azért ők sem mentesek a hibáktól. Máig lehet vitatkozni az 1997-es "Falling Into Infinity" anyaguk megosztó jellegén vagy a kétezres évek közepén elkezdődött fokozatos önismétlés és eljelentéktelenedés mértékén, de azt senki sem vitathatja, hogy remek zenészek, tucatnyi fantasztikus dalt írták már és mindenképpen ott a helyük a heavy metal aranykönyvében.

2010-ben az egyik alapítótag, a doboszseni, fő dalszerző és zenebohóc Mike Portnoy kilépett a bandából, helyére Mike Mangini érkezett, akiről mindenki elismeri ugyan, hogy kiválóan képzett hangszeres, de játékát sokan lélektelennek és mechanikusnak ítélik meg, ráadásul Portnoy kiesésével Jordan Rudess billentyűs szerepe értékelődött fel a dalszerzésben, aki bizony eléggé elkormányozta az Álomszínház zenei irányát egyfajta rockoperás, musicales vonalra.

Nos, a csapat három évet pihent rá a katasztrofális előző lemezére: sajtónyilatkozataik szerint feszes és kompakt albumot akartak megírni, ráadásul keményebbet és metalosabbat, mint a "The Astonishing". Minden bizonnyal maguk is érezték a fokozott elvárásokat és tudatosan kanyarodtak vissza az általuk is vezérfonalként emlegetett "Train Of Thought" zenei irányához. Persze a végeredmény nem lett a 2003-as anyaguk fénymásolata, de az Inside Out kiadó gondozásában február 22-én megjelenő "Distance Over Time" messze jobb, mint amit hosszú ideje hallhattunk az amerikaiaktól.

Az új korong Dream Theater mértékkel mérve szokatlanul rövid: kilenc tétel ötvenhét percben, melyhez bónuszdalként érkezik a Viper King, mely jellegéhez méltón semmit sem tesz hozzá a tartalomhoz és rockos felütésével alaposan ki is lóg a "Distance Over Time" hangulatából. Ebből a szempontból tehát a banda ragaszkodott kezdeti elképzeléseihez: a leghosszabb dal is legfeljebb kilencperces, azaz nincs semmi túlnyújtva, teljesen - akár egy ültő helyünkben is - befogadható az anyag, mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének finom, ízes instrumentális betétek a szerzeményekben (lásd például a záró Pale Blue Dot eszement elszállásait).

Maximálisan igaznak bizonyult a keményedés is: a Paralyzed, a Fall Into The Light abszolút csúcspontok és kiváló riffmunka, no meg hangulatos szólók jellemzik ezeket a nótákat. Minden összetevő itt van tehát, melyet szeretni és várni lehet a progresszív metal brigádtól: még Rudess is rendesen odateszi magát, azaz néhány dalban kifejezetten dögös Hammond-orgonaszólókat hallhatunk tőle.

A "The Astonishing" albumot a rengeteg musical-ballada és a zenének a kitalált sci-fi/fantasy történetnek való teljes alárendelés jellemezte: szerencsére itt végre elkülöníthető, megjegyezhető és önálló karakterrel bíró dalok sorakoznak, ráadásul a dallamok terén az új lemez az előző korong legjobb pillanatait és melódiáit örökölte meg (lásd a nyitó Untethered Angel refrénjét).   

A legfontosabb azonban, hogy a "Distance Over Time" egyszerűen hallgattatja magát és kifejezetten kellemes élmény is hallgatni: amellett, hogy van súly és dög a dalokban, élvezet figyelni azt a maximális profizmust, mellyel az amerikaiak dolgoznak. Ne gondoljuk, hogy lélektelen robotpilóta-üzemmódban készült az anyag: azt éreztem, mintha a zenekart most kifejezetten inspirálta volna az a rengeteg negatív kritika, melyet három évvel ezelőtt a nyakukba kaptak. Mintha ismét bizonyítani akartak volna és ez kifejezetten jót tett a lemeznek. 

Természetesen többszöri hallgatásra feltűnik, hogy a Dream Theater a jól ismert összetevőkből és a bő harmincéves receptek alapján készítette el új albumát: egyetlen olyan megoldást sem találunk a korongon, mellyel ne találkozhattunk volna már korábban. De jól van ez így: pontosan ezért volt megdöbbentő csalódás és teljesen hiteltelen produkció a "The Astonishing", mert olyan radikális mértékben szakított az együttes korábbi zenei irányával. Botorság lenne egy ilyen pályával bíró és ennyi idős csapattól tőle karakteridegen dolgot várni vagy számon kérni.

Megkaptuk tehát a szokásos Dream Theater minőséget (illetve az elmúlt majd' egy évtized talán legjobb DT-albumát), szóval panaszra nincs okunk. Azok a rajongók pedig, akik már lemondtak az amerikaiakról, nyugodjanak meg és vegyék meg szépen a "Distance Over Time" lemezt: a csalódás gyakorlatilag kizárt. Mintha csak kedvenc éttermünkbe térnénk be, hogy ismét jóllakjunk egy rendes adag cigánypecsenyével vagy vaddisznópörkölttel. Jó anyag, tartalmas hallgatnivaló, mentes mindenféle izzadtságszagú, művészieskedő erőlködéstől, habár a világot nem váltja meg.

8,5/10

dream_theater_mark_maryanovich_2.jpg

Fotó: Mark Maryanovich

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr4914633922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tipeti 2019.02.18. 17:33:59

Minden DT lemez elött sokan várják hogy na majd most, igen most megváltják a világot. Párszor már megtették, nem megy mindig. Kicsit szembe megyek a nagy többséggel, nekem tetszett az elözö album is. Elötte nem vártam semmi megváltást. Söt, Veletek a kritikusokkal is abszolút egyet kell hogy értsek, biz ez nem lett az a nagy durranás, illetve semmilyen durranás. Mégis igen sokszor éreztem indíttatást hogy újra és újra meghallgassam. Az új albumot nem ismerem, csak azt a három számot melyek mostanság láttak napvilágot, és tetszettek. Nem igazán tudnám elképzelni hogy rossz legyen a lemez. Ès örülök ennek a kritikának, végre valahol nem fikázták a Dt-t. Szerintem el kell fogadni azt a tényt, hogy nem várhatunk ettöl a bandától még egy Images and Words-öt, de jól van ez így......