OVERKILL - The Wings Of War (2019)

2019. február 21. - Kovenant

overkill_the_wings_of_war_artwork.jpg

Rendkívül tanulságos dolog egy zenekar új albumának megjelenésekor elolvasni korábbi anyaguk lemezkritikáját. Sokszor meglepő szembesülni múltbeli véleményünkkel, de azért az esetek nagy többségében két-három évvel később is megáll az, amit akkor gondoltunk. Nos, a veterán amerikai thrash/power metal banda, az Overkill tizenkilencedik soralbuma február 22-én lát napvilágot "The Wings Of War" címmel a Nuclear Blast kiadó gondozásában és tulajdonképpen szó szerint ide lehetne másolni a 2017-es korong recenzióját (lásd ITT). 

Az 1980-ban New Jersey államban megalakult csapat számtalan tagcserén esett át, azonban két alapítója és alapembere, D.D. Verni bőgős és Bobby "Blitz" Ellsworth énekes mindvégig kitartottak és folyamatosan adták ki átlagosan kétévente lemezeiket még akkor is, amikor a kilencvenes évek második felében tulajdonképpen sarki kocsmákban voltak kénytelenek fellépni egy-két tucat érdeklődő előtt (erre utal az 1997-es "From The Underground And Below" című korongjuk is, mely egyben a valaha volt egyik legkirályabb lemezcím). 

Ők ketten írják a dalokat, és bár minden tiszteletem kollégáik felé, de legfeljebb csak lábjegyzet lehetnek a csapat történetében, mert szinte albumról albumra változik a zenekar felállása. Jelen esetben sincs ez másként, hiszen most a dobos poszton történt váltás: Jason Bittner ütős első stúdióanyaga ez a bandával és mivel Verniék mindig biztos kézzel választották ki a jobbnál jobb zenészeket, most is nyugodtak lehetünk, hogy vérprofi szakember püföli a bőröket.

Az Overkill gyakorlatilag megalakulása óta ugyanazt a zenét játssza: egyfajta punkos dühvel fűtött speed/thrash zúzda ez, melyet csak a kilencvenes években tört meg valamiféle dallamosodás, illetve modernebb változatosság, amit egyrészt a grunge térnyerése, másrészt pedig a nagykiadós kaland (Atlantic Records) inspirált. A metal földbeállását követően a banda szinte újult agresszivitással, afféle minden-mindegy mentalitással tért vissza a darálósabb gyökereihez és tulajdonképpen húsz éve ugyanabban a stílusban gyártja le albumait, melyek közül van amelyik jobban sikerül, van amelyik sajnos kevésbé.

Érzésem szerint az utolsó igazán izgalmas és ütős anyaguk az 1999-es "Necroshine" korongjuk volt, bár biztos sokan vitatkoznának ezzel az értékeléssel. A brigád azonban leszegett fejjel és rendkívül tudatosan ragaszkodik ahhoz, amit saját véleménye szerint a legjobban művel. Amúgy AC/DC-módra készülnek az Overkill-műhelyben ezek a fémesen reszelős zúzdák, melyeket a frontember zseniálisan ráspolyos hangja tesz teljesen egyedivé.  

Újfent meg kell azonban ismételnem azt a két megjegyzésemet, mely az előző anyaguk recenziójában kiemelten szerepel és amely szerintem a legnagyobb gátja a banda nagyobb ismertségének. Az első a külső fül, egy szakértő producer hiánya: értem én, hogy a rockszakma jelenkori helyzetében szinte már alig lehet kitermelni egy szakember költségeit a turnébevételekből, illetve hogy a Verni-Ellsworth kettős nem igazán akar beleszólást engedni a dalszerzésbe, de rettenetesen érződik az, hogy nem volt senki, aki kvázi-objektív módon meghallgatta volna a demókat és lenyesegette volna a felesleget.

Mert sajnos felesleg, az rengeteg van: a dalok öt-hatpercesek, túlnyújtottak, tele vannak indokolatlan, soha véget nem érő refrénismételgetésekkel, oda nem illő, randomszerűen érkező riffekkel, nincs kompozíciós kifutása a daloknak, folyamatosan megakasztja valami a lendületet és szinte egyetlen dalban sem éreztem azt, hogy ne lehetne húzni legalább egy percnyi játékidőt a nótából. Tíz tétel ötvenegy percben: miközben ez a stílus, ez a punkos dühvel elővezetett thrashdarálás legfeljebb három-négyperces tartamot bír el.

Ez a két dolog természetesen összefügg egymással: egy producer segítségével ezeket a dalszerzői feleslegeket ki lehetett volna gyomlálni és áramvonalasabbá lehetett volna tenni az egész produkciót. Természetesen, mint minden egyes Overkill-korongon, itt is találkozunk elsőre kiemelkedő nótákkal: most ilyen a Bat Shit Crazy, melynek nagyon jót tett a relatíve rövid játékidő (négy és fél perc), illetve a tufa thrashriff és a kiváló szövegritmizáció.

A Head Of A Pin szokatlan témáival támad, míg a Welcome To The Garden State szülőhelyüknek, New Jersey államnak és a korabeli zenei színtérnek állít emléket egy dallamos, csordavokálos punktétel képében. Az A Mother's Prayer pedig majdhogynem Iron Maident idéző melódiákkal és gitártémákkal operál, csak éppen mintha adrenalinkúrán lenne az egész csapat.

Aki eddig szerette vagy elkötelezetten hallgatta több évtizeden keresztül az amerikaiakat, az most sem fog csalódni, aki viszont csak tízévente egyszer, kíváncsiságból kukkant bele egy-egy adott Overkill-albumba, az bizony túlságosan száraznak, elnyújtottnak és talán unalmasnak is fogja találni a "The Wings Of War" lemezt. Sokkal jobb lehet volna ez a produkció, ha lett volna egy producer, aki értő módon nyújt segítséget a felvételek és a dalszerzés során. Nem így lett.

7/10

overkill2018d.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr314638552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.