DEVIL MASTER - Satan Spits On Children Of Light (2019)

2019. március 10. - Kovenant

cover_1542146725317489.jpg

Amikor a brit progresszív rock zenekar, a legendás és zseniális Jethro Tull 1969-ben megírta azóta már kultikussá vált és 1972-ben átütő sikert elért dalát (Living In The Past - A múltban élni), azt a szerző, Ian Anderson egyértelműen paródiának szánta: a nóta már akkor is pontosan olyan anakronisztikusnak hatott folkos-régimódi jellegével a rockzenei ősrobbanás kellős közepén, mint ma. A Jethro Tull tökéletesen érezte, hogy egy letűnt korszak zenéjét csak iróniával lehet előadni három-négy évtizeddel később, mert azt a teljesen megváltozott közeg, ízlés és korszellem komolyan venni már nem tudja.

Ezt az örök és rendkívül egyszerű igazságot láthatóan képtelen megérteni a rock/metal színtér zenészeinek fiatalabb korosztálya. A legnagyobb lelki nyugalommal adják elő a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek bandáinak betanult és némileg átdolgozott diszkográfiáját, majd várják a vállon veregetést. A spanyolviaszt már nagyon régen feltalálták: azt újdonságként előadni mindenképpen megmosolyogtató dolog és csak remélni lehet, hogy a hasonszőrű bandák a jövőben energiájuk és idejük legnagyobb részét saját zenei arculatuk és hangzásuk kidolgozására fogják fordítani.

A helyzet azonban elég szomorú: átlagosan háromévente érkezik az aktuális trend, melyet szó nélkül és lelkendezve kellene benyelnie a szakmának, a rockrajongóknak és természetesen a teljes színtérnek. Okkult blues-rock, elitista '80-as évekbeli thrash metal, aztán az euro-pop és a metal házasítása, mostanában pedig a legújabb a totálisan idióta synthwave-hullám, melyet metalként próbálnak eladni a kiadók.

Őszintén szólva rohadt fárasztó ezeket a hihetetlenül béna, reménytelen és messziről bűzlő bandákat és szánalmas lemezeiket hallgatni, meg a szemérmetlenül lelkendező, csontig benyaló promóciós szövegeket olvasgatni hozzájuk. Kitalálni sem tudom, hogy ki gondolja ki ezeket a divathullámokat és ki mit remél belőle: ezek általában igen hamar lecsengenek, kereskedelmi sikerük elenyésző vagy a nullával egyenlő, legfeljebb pár száz embert tudnak elérni ezek a próbálkozások (kivéve a pop-metalt, legnagyobb szerencsétlenségünkre). 

Nos, a 2016-ban megalakult amerikai csapat, a Devil Master tulajdonképpen szépen, betűről betűre követi a sormintát. A Relapse Records március 1-én jelentette meg a banda debütalbumát "Satan Spits On Children Of Light" címmel: a zenekar egy demo és egy EP után kerített sort a mindösszesen harminchét perces, tizenhárom tételt tartalmazó anyag elkészítésére.

Természetesen sátánista okkult mondanivaló a játék neve (fogalmam sincs, hogy ezt a rendkívül fárasztó, agyatlan és tökéletesen idióta tematikát meddig lehet még facsarni, de láthatóan végtelen és kiapadhatatlan ihletforrást vagy egyszerűen sima biztonsági játékot jelent az erre fogékonyak számára), a zene pedig a nyolcvanas évek elejére kalauzol vissza minket, amikor még az extrém rock/metal zene nem vált szét ezernyi alstílusra, hanem egyfajta bűzős, miazmás kigőzölgésű lávamasszaként fortyogott és riasztott el maga mellől minden széplelket. 

Egyfajta proto-black metal, hardcore punk és gót rock/post-punk keverékében utazik a Devil Master: sokszor olyan érzésünk támad, mintha egy speed- és tesztoszteronkúrára fogott Tribulationt hallgatnánk, mert a dallamvilág közel azonos, csak éppen két-háromszoros sebességgel eljátszva. A dalok szándékosan olvadnak egybe, játékidejük is két-három perc körül váltakozik, tehát kibontott, kompozíciós összetettségű szerzeményeket ne is várjunk: gyakorlatilag egy harminctonnás gyorsvonat sebességével zúg át rajtunk az album.

Számtalan banda nevét fel lehetne itt sorolni: Bathory, Venom, Mercyful Fate, a harmóniák tekintetében pedig akár a Siouxsie And The Banshees vagy éppen a Joy Division is eszünkbe juthat. Ez roppant izgalmasan és érdekesen hangozhat első hallásra, de csak papíron működik a dolog. Nem mondom, van egyfajta húzása és tempója a korongnak, de ha a fejemhez egy töltött revolvert tartanának, akkor sem tudnék egyetlen nótát vagy dallamot sem felidézni, sem pedig akár egy dalcímhez kötni bármiféle emléket.

Az egész produkció szándékoltan retro: a sufnituningos hangzás, a két kislemeznótára készített klip, no meg maga a zene is, mely mintha egy, a nyolcvanas évek első harmadából itt felejtett német vagy brit garázsbanda négysávos magnóval, a fater pincéjében felvett anyaga lenne. Biztosan tök klassz és szórakoztató lehetett ezen a korongon dolgozni, ötletelni felette meg jókat röhögni, a kiadó meg úgy gondolta, hogy hátha bejön, veszíteni nem fognak rajta. Csak az értelmet nem látom egy ilyen tudatos múltidézésben: ennyi erővel és energiával egy kortárs, komoly metallemezt is készíthettek volna.

7/10

devil-master_shang-whaley_2019_5.JPG

Fotó: Shang Whaley

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8814680632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Slepy 2019.03.10. 19:51:22

Szerintem ez tök jó. Ezzel a rothadó mocskos hangzással meg pláne. Meg még akkor is ha 1100-szor hallottuk ezt korábban más bandáktól. Az első számban az a kellemes gitárszóló meg felteszi a pontot az i-re. 10/10-es a produkció.
Azt meg ne feledjük hogy a retro néha jobb mint a kortárs.