Isten látja lelkem, nagyon akartam szeretni a finn Swallow The Sun január 25-én a Century Media gondozásában megjelent hetedik soralbumát. Előzetesen minden adott volt ahhoz, hogy akár az év egyik legkiemelkedőbb produkciójával álljunk szemben: egyik kedvenc alstílusom a doom/death metal, a finnekkel eleve szimpatizálok, ráadásul a csapat eddig igencsak minőségi anyagokkal rukkolt elő. Most, immár bő egy hónapnyi odafigyelős hallgatás után talán objektívabb módon tudom megítélni a lemezt, de elsőre bizony csalódásként éltem meg a "When A Shadow Is Forced Into The Light" megjelenését.
Két kérdés vagy tényező befolyásolta már előzetesen is a finnek friss korongját. Egyrészt a brigád 2015-ben egy tripla albumot, afféle magnum opust jelentetett meg és igencsak kétséges volt, hogy ezt túl tudják-e szárnyalni. Elképzelni sem tudom, hogy egy ekkora lélegzetű mű megírása után mennyi feltöltődésre vagy kreatív pihenésre van szükség, illetve egyáltalán hogyan és mikor tér vissza az alkotókedv, mindenesetre nem lehetett egyszerű feladat újra a dalszerzői üzemmódba kapcsolni.
A másik, jóval fontosabb esemény sajnos sokkal megrázóbb: Juha Raivio gitáros/zeneszerző élettársa, Aleah Stanbridge, a Trees Of Eternity énekesnője 2016-ban tragikusan fiatalon, rákban elhunyt. Juha Raivio projektje, a Hallatar révén mondott búcsút volt kedvesének: az énekesnő versei, dalszöveg-töredékei kerültek megzenésítésre, segítőtársai pedig Tomi Joutsen, az Amorphis frontembere és Gas Lipstick, a H.I.M. korábbi dobosa voltak.
A Swallow The Sun új albuma azonban ismét ehhez a témához nyúlt, azaz a "When A Shadow Is Forced Into The Light" az eltávozott dél-afrikai énekesnő felé tett egyfajta tiszteletadásként értelmezhető. Ez természetesen megható és elismerésre méltó gesztus, azonban nem lehet megkerülni a kérdést, hogy egy ennyire személyes és a szerző életét alapvetően megváltoztató eseményt mennyire lehet leképezni úgy, hogy az megérintse azt a hallgatót is, aki netán nem is ismeri az album megszületésének körülményeit és hátterét.
A Swallow The Sun zenéje, bár alapvetően a doom/death vonalra épül, egyaránt magába olvasztja a post-metal és a black metal hatásait is, ez pedig egyértelműen a hangszerelésben és Mikko Kotamäki frontember előadásmódjában testesül meg. Az énekes teljesítménye a leginkább kiemelendő az egész lemezen: többféle hangszínnel, egészen elképesztő módon fejezi ki az érzelmek egész skáláját. Nagyon szép, maníroktól mentes tiszta hangja, deathes hörgése és (jóval ritkábban) a feketefémet idéző károgós, agresszív üvöltése is nagyon hatásos.
Nyolc nóta ötvenhárom percben, hat-hétperces átlagos dalonkénti játékidővel: bár ez Swallow The Sun mércével mérve kifejezetten szűkös keret (a 2015-ös két és fél órás tripla albumot, meg a korábbi monstre korongokat most ne is említsük), de mégis valahogy kifejezetten hosszúnak és vontatottnak tűnik a friss anyag. Ennek pedig sajnos tudom is az okát: pontosan az történt, amit a fentiekben már említettünk.
Az album atmoszférája értelemszerűen végig rendkívül szomorú, szinte elégikus hangvételű: ebbe a hangulatba ugrunk azonnal fejest a nyitó címadó tétel révén, melyben tulajdonképpen zanzásítva találkozhatunk a lemez minden összetevőjével. Nagyívű szimfonikus (vonós) hangszerelés, a dallamos férfi-női ének és a súlyosabb részek (gyakran félpercenként történő) váltakozása. Ez a dal egyébként a korong egyik kiemelkedő szerzeménye: talán a legjobban eltalált melódiák is itt szerepelnek a refrénben.
A gondom ezzel az, hogy azonnal a nyakunkba (mintegy készen) kapjuk azt az érzést, mellyel rögtön azonosulnunk kellene és mely végigkísér minket az egész produkción. Nem az történik, hogy a kompozíciós eszközök révén fokozatos épül fel a dalszerzői ív egésze az érzelmi klimaxig, hanem gyakorlatilag egy kitartott érzelmi csúcsponton kezdünk és azon kell egyensúlyoznunk a majd' egyórás anyag végéig.
Olyan ez, mintha egy egész estés mozifilm mindjárt a számunkra teljesen ismeretlen szereplőt ért súlyos traumával kezdődne a legelső jelenetben, majd aztán azt kétórás sírás, gyötrődés és fájdalom követné. Egész egyszerűen nem tudunk azonosulni mindazzal az atmoszférával, melyet a szerző előzetesen ismer, hiszen nincs időnk és lehetőségünk megtapasztalni mindazt, ami megelőzte a tragédiát.
Sorra érkeznek azok a leginkább post-metalnak nevezhető tételek, melyekben a suttogások, vonósok és álomszerű megoldások sűrítik a hangulatot (The Crimson Crown, Upon The Water, de akár még a Firelights is), de melyek valahogy nem tudják behúzni a hallgatót.
Félreértés ne essék: ezek mind kiváló dalok, csak éppen egyben hallgatva az anyagot igencsak egysíkúvá, monotonná tudnak válni a szerzemények. Érdekes módon a lemez a második felétől válik számomra izgalmassá: a Stone Wings című tételtől kezdődően lendületet kap a produkció: kicsit tempósabban, súlyosabban gördülnek elő a témák, ha tetszik, változatosabb és jobban eltaláltabb is lesz a dallamvilág.
Rengeteg hatást lehetne felsorolni a Swallow The Sun kapcsán: ennél a lemeznél leginkább az Anathema neve lehetne a sorvezetőnk, a brit bandának abból a korszakából, amikor az ezredforduló környékén kezdték elhagyni a metalosabb oldalukat. Bár imádom a progresszív rockot, hiszen azon nőttem fel, de az Anathema számomra pontosan ekkor vesztette el érdekességét és varázsát. A Swallow The Sun a mostani lemezükön (legalábbis az első felében mindenképpen) elindult ebbe az irányba.
Értem, hogy ez egy (a fentiekben körbejárt tragédia ihlette) egyszeri lemez, de pontosan emiatt nem sikerült bevonnia teljesen: talán túlságosan személyes a mondanivaló, túlságosan egynemű az atmoszféra, túlságosan hiányoznak számomra a súlyosabb részek. Mindenesetre a címadó tétel, a Stone Wings, a Here On The Black Earth és a záró Never Left megrendítő erejű alkotások, az album meghallgatása után pedig van és lesz miről gondolkodnunk.
8/10
