DOWN FOR WHATEVER - Születésnapi koncert a Dürer Kertben

2019. március 19. - Vendégszerző RGY

dfw_5.jpg

2019: új év, új lehetőségek, új születésnap. A Dürer Kert 041-es termének színpadán került megrendezésre március 9-én a Down For Whatever (DFW) zenekar 4. születésnapi bulija.

A 2015 óta aktív modern metal banda a metalcore stíluselemeit keveri a dallamos és tiszta énekkel, miközben a hörgések és ordítások csupán díszítésként szolgálnak, hogy megerősítsék a zene dinamikáját. A márciusi buli már decemberben bejelentésre került, méghozzá azzal a hírrel, hogy a srácok eltolnak minden korábban valaha játszott dalt, feldolgozást, érdekességet. Ezek után nem is meglepő, hogy a buli teltházas lett, hiszen a rajongótábor hónapok óta várta ezt a koncertet. Gyorsan pár szó az előzenekarokról, majd megnézzük, hogy a DFW tényleg méltó volt-e a felvezetett hírverésre.

Sajnos, nem értem oda időben a magyar Lost Continent bandára, ahol a Slipchaos-ból is ismert Bokodi Bálint az énekes, de semmi kétség nem fér hozzá, hogy a srácok epikusabb zúzást tartottak bemelegítésnek, mint eddig bármikor. Sajnos ez az őket követő cseh zenekarról, az Abyss, Watching Me-ről egyáltalán nem volt elmondható. Reménykedtem, hogy egy Lost Continent, DFW-s koncertre sikerül beszervezni egy nagyon ütős harmadik csapatot, de csalódnom kellett. Szegény srácoknak a neve sem tetszett már, mert furcsának találtam a vesszőt a nevük közepén. Miért ezt választották? A csapat szintén modern metalt tolt, viszont az énekes, Egor Erushin kritikusan magas hangú volt, arról nem is beszélve, hogy Justin Bieberre emlékeztetett. Amúgy a srácok zenéje tetszett, egészen megfogott és az énekes is kiváló screameket hozott, kár, hogy nem csinálta többet. A zenéjükre adnék egy 10-ből 7-et, de a show-ra alig kettőt.

dfw_2.jpg

A koncert vége felé tűnt fel nekik, hogy metronóm kifele is szólt a közönségnek. Bár az is elég érthetetlen, hogy mi miért nem szóltunk nekik erről előbb. Valószínűleg azért, mert az egész koncert kínosnak érződött. Minket sem érdekeltek annyira és nekik sem volt kedvük annyira itt lenni a sok technikai zűr után, amivel a metronóm előtt is bajlódtak. Ennek következtében kommunikáció a közönséggel nem volt, se headbang, se ugrálás, se semmi, amit kiemelnék. Olyan volt, mintha egy próbát néznék, talán még rosszabb is. Igazán kár érte. Na, de róluk elég is, jöjjenek az ünnepeltek.

„Is this the real life? Is this just fantasy?” – szólt a bejátszás. Egy pillanatra elkedvetlenedtem, hogy megint a Bohemian Rhapsody-t hallom, mert az elmúlt évben már a csapból is ez folyt, és kezdte értékét veszteni számomra. Mégis a többi nézővel ott állva, megvolt a saját bája, hangulata. Mindenkit bemelegített, talán még jobban is, mint a cseh előzenekar. Az is segített, hogy a DFW-s személyzet tagjai folyamatosan dobáltak be fekete és fehér lufikat a közönség közé, hogy felspanoljanak minket. Kicsit fölösleges volt szerintem, de hát nincs szülinap lufik nélkül. A dal végére már mindenki tűkön ült, én is alig bírtam már, hogy berobbanjon a kezdés.

De hogy berobbant! A srácok a szerintem legcsapatósabb dalukkal, a G.T.F.O. (Get The Fuck Out) tétellel kezdtek. Alig pár perc telt el és máris szinte az egész közönség ugrált. Következett az Alienation, a banda egyik első dala, mely továbbra is tartotta az energiát a zúzásban. Harmadik dalnak érkezett, szerintem kicsit korán Calvin Klein Blame coverje. Ennek a dalnak van talán a legkevesebb húzása. Nehéz dolguk volt a zenészeknek azzal az ígérettel, hogy minden valaha játszott dalt eltolnak, de sikerült, és koncerttempó szempontból is működött. A dalok sorrendjét patikamérleggel kimért pontossággal rakták össze.

A zúzást folyamatosan fenntartották, és a kisebb sikernek örvendő dalokat egyből folytatták olyan műremekekkel, mint a The Black March, a Művilág vagy az Alpha and Omega. Korábban már hallottam egyszer a Wellhello medley-t, de akkor nem volt igazán sikere, így örültem, hogy most még ez a dal alatt is mindenki élte a koncertet. Ilyen egy jó szülinap. A Tarzan: Két világ feldolgozás sajnos nem tudom, hogyan érintette a közönséget, mivel az az egyik személyes kedvencem, és ott körülbelül elvesztettem a fejem, de azt tudom, hogy sokan várták hozzám hasonlóan. Ha már belementem a személyes részébe a koncertnek, akkor ki kell emelnem, hogy én azt tartom nagyszerűnek ebben a zenekarban, hogy a lassabb, gyakran szerelmi témájú dalok is zúzósak és ütősek.

Két éve járok a zenekar koncertjeire, így a közel 40 perces nagylemezt az ember kissé elunja (nem is tudom, hogy bírtak a srácok ennyi koncertet megcsinálni kb. ugyanazzal a programmal), ezért kifejezetten vártam az új kislemez magyar dalait, pedig nem is szeretem a magyar szövegű zenét, ezek a számok mégis nagyon megfognak. Az eddig még sosem hallott Talán eltért a korábbi daloktól, a hosszan kitartott refrénével és egyedi zeneiségével. Jó volt, tetszett, de nem az EP legjobb tétele.

A program zárásaként érkezett a „White Light” nagylemezről a Sea of Tomorrow. Meglepődtem, hogy a zenekar az egyik balladát választotta erre a pozícióra. Ezek szerint nem csak nekem a kedvenc dalom, hanem lehet, nekik is. És persze újrázás nélkül nincs buli. Két dal, egy magyar és egy angol: Nincs helyed és Better To Be Alone, melyeknek a szövegét már a közönség is kiválóan tudta, és üvöltötte teli torokból. A Better To Be Alone a zenekar legelső megjelent szerzeménye, így a 4. szülinapra a keretes szerkezet is szépen megvolt. Ügyes húzás, ez még magasabbra emelte az amúgy is az egekben táncoló buli szellemiségét.

A koncert véget ért, de a buli korántsem. A zenekar minden tagja egyből kijött a koncert után az előtérbe, egy korty vizet alig volt időm inni. Nem tudom, hogy ilyen buli után ők hogy nem pusztultak meg. A srácok nagyon közvetlenek voltak, hihetetlen volt látni a szemükben, hogy mennyire szívesen beszélgetnek velünk. Császár Robit kifaggattam a gitárerősítőjéről és egyéb gitáros praktikákról, Diószegi Kikivel meg hosszabb beszélgetést folytattam a dalszövegekről, a magyar dalokról és a zenekar jövőjéről.

A beszélgetés után biztos voltam abban, hogy a csapat sikerét nagyban a közvetlenségének köszönheti. Mert sokan képesek jó számokat, szórakoztató zenét írni, de azt elő is kell adni kiválóan. Gyakran úgy érzem, hogy az még fontosabb is, hogy hogyan adja elő az ember a munkáját, mert az a közönségre még erősebben hat. A zenészek folyamatosan ránk néztek, ránk figyeltek, nekünk beszéltek. Ha Kiki egyszer kimondta, hogy „jump”, máris a levegőben voltam. Az emberek, akik a színpad előtt állnak, vágyják ugyanúgy a figyelmet, sokan szeretnének szintén rocksztárok lenni. Ilyen esetben a legtöbb, amit a néző kaphat, hogyha az adott rocksztárok is figyelnek rá. Ez a csapat szempontjából szerintem nagyon értékes és becsülendő.  

Zárásként annyit, hogy a srácok nem véletlen tudtak megtartani egy teltházas bulit. Gyakorlott zenészekről és egy összeszokott csapatról van szó, akik ütős és az embert megmozgató dalokat írnak, és minden koncertjük egy felejthetetlen élmény. Máris várom a következőt! Boldog szülinapot Down For Whatever!

Szerző: Dudás Kristóf

Fotó: Bodnár Dávid

dfw_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr6814701370

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.