Rozsdagyár

THE RIVEN - The Riven (2019)

2019. március 27. - Kovenant

the-riven-the-riven-album-artwork-cover.png

Sok alkalommal megírtuk már a Rozsdagyár vonatkozó lemezkritikáiban, hogy a hard rock csillaga - úgy tűnik - végleg leáldozott. A félreértések elkerülése végett nem a stílus minőségéről van szó, hanem a zene folytonosságáról, nemzedéki utánpótlásáról. A régi nagy öregek - már aki még bírja egészséggel, kedvvel, motivációval - albumfronton is korrekt teljesítményt nyújtanak, de a fiatalabb zenekarok sajnos kifakult, elmaszatolódott fénymásolatnak tűnnek csak fel, mindenféle eredetiség nélkül.

Van is egy angol kifejezés, a heritage act, mely tökéletesen leképezi az évtizedek óta a pályán levő, de annak csúcsát már régen maguk mögött hagyó bandákat, akik tulajdonképpen mára már kötelező tananyaggá, hivatkozási alappá, afféle kulturális örökséggé váltak. Nos, ez tökéletesen passzol magára a stílusra is: a '60-as, '70-es és '80-as évek lezárultával ez a klasszikus, blues-alapú rockzene egész egyszerűen kikerült a fősodorból és zárvánnyá vált. A legeslegnagyobb nevek (AC/DC, Deep Purple, The Rolling Stones) kivételével az egész színtér hibernálódott: különféle kiadók (élén a Frontiers Records-szal) próbálnak időről időre összetrombitálni harminc éve a pixisből kiesett idősödő, hajdanvolt rocksztárokat mindenféle kérészéletű (de persze világmegváltónak beharangozott) projektekbe, melyeket úgy felejtünk el pár hét után, mintha sosem léteztek volna.

A fiatalabb zenekarok közül egyedül a nemzetközi tagsággal felálló, de egyébként svéd gyökerű Blues Pills ért el komoly sikert, bár én ezt inkább érzem a kiadójuk marketingteljesítményének köszönhető eredménynek, semmint a zenéjük kiválóságának. Azóta viszont ez az énekesnővel felvezetett vintage blues-rock vonulat is szépen felsorakozott a nosztalgiatrendek közé és mindenki a következő Blues Pills-kaliberű berobbanást keresi.

Szakmányban érkeznek tehát a gyártósorról frissen lekerült zenekarok a kiadókhoz, akik nem győzik szépen sorra leszerződtetni őket. Azt végképp nem tudom - és talán nem is lehet - megmondani, hogy mekkora valós piaci kereslet áll emögött a jelenség mögött, de a fentebb említett svéd együttes valós, kézzelfogható, könyvelő által is lekönyvelhető sikert ért el, tehát van keresnivalójuk a főleg európai színtéren a hasonszőrű csapatoknak.

A 2016-ben megalakult szintén svéd The Riven tulajdonképpen a fenti sormintát követi: énekesnővel kibővített klasszikus rock formáció, melynek zenéje egyértelműen a hetvenes évekbeli bandák munkásságán alapul. Ami viszont egyértelműen megkülönbözteti őket a példaként felhozott honfitársaiktól, az Charlotta Ekebergh vokálja és hogy egyszerűen rockosabbak, mint a többi hasonló csapat. 

Számomra a mai énekesnők teljesítményében a leginkább irritáló tényező a szörnyű modorosság, a szinte önkéntelenül magukra vett manírok tömkelege, amiben sajnos a Blues Pills sem jelent kivételt. Ez természetesen semmi másnak nem köszönhető, mint az adott korszak szó szerinti bebiflázásának: nos, szerencsére Ekebergh kisasszony elkerülte ezt a csapdát és teljesen természetes, klisémentes előadásmódja rendkívül sokat dob a The Riven produkcióján. 

Kilenctételes, negyvenperces korong a The Sign Records gondozásában március 1-én megjelent "The Riven", melyet jórészt négyperces számok alkotnak, azaz kihegyezett, a feleslegtől maximális mértékben lenyesegetett szerzeményeket kapunk. A hangzás kiváló: szellős, analógos, mentes mindenféle effektezéstől és utólagos okosságtól, a zene pedig nagyon is rendben van.

Számomra a vízválasztó az ilyen, kicsit nosztalgiaszagú dolgok esetében mindig az, hogy az adott együttes képes-e valódi, a saját lábán önállóan is megálló dalokat (ha tetszik, slágereket) írni. Nos, az album első két nótája ebben nem győzött meg: egy Santana-jellegű gyorsabb és egy álmodozós, kicsit sehová sem tartó pszichedelikus szám érkezett nyitásként és bár már itt kiderült, hogy a The Riven mindent tud, amit tudnia kell, bevallom, ezek a dalok bizony elmentek mellettem, mint a garázsmenetbe tartó esti busz.

Szerencsére azonban érkezett a kifejezetten ütős, dallamos és egy az egyben a Stevie Nicks érkezését követő Fleetwood Macet megidéző, ízes szólóval rendelkező Shadow Man, majd a gyorsabb, keményebb Edge Of Time és itt már beindult a bólogathatnékom. A lendület kitartott még a Far Beyond esetében is, mely egy húzósabb rockballada a Led Zeppelin szellemében, de aztán sajnos megint leült a korong.

Szerencsére a végére újra megtalálták a hangjukat a svédek: a Leap Of Faith ismét húzósabb, egy kiskanálnyi pszichedelikus lebegéssel megspékelt darab, a záró, epikusabb Finnish Woods pedig egy akkora Iron Maiden atmoszférájú basszustémával dolgozik, hogy azonnal érkezik a libabőr, ráadásul itt a zenekar a kompozíciós építkezési képességéről is tanúbizonyságot tesz.

Ha így utólag összeszámolom, akkor a kilenc dal közül négy kevésbé sikerültet találhatunk a korongon, ami majdnem a teljes anyag felét teszi ki. A potenciál azonban kétségtelenül megvan a The Riven zenészeiben és bemutatkozásnak ez mindenképpen reménykeltő: hogy aztán ez mire lesz elegendő mindösszesen vagy egyáltalán csak a szűken értelmezett underground hard rock színtéren, az véleményem szerint leginkább a mögöttük levő promóciós vagy kiadós csapatnak lesz köszönhető. A bandán ez nem fog múlni: a kérdés az, hogy mennyire sikerül majd átütniük a mai zeneipar elképesztően tömény információs és zajmasszáját. 

7,5/10

the_riven.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2914719917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása