Próbáljuk szépen bepótolni a kimaradt albumokat a magazinnál: még január 11-én jelent meg a német Nailed To Obscurity negyedik soralbuma "Black Frost" címmel. Előző, 2017-es korongjuk, a "King Delusion" átkozottul jól sikerült (a lemezkritikánk ITT olvasható) és míg az az anyaguk egy kisebb, független kiadó szárnyai alatt jött ki, a mostani bizony már a Nuclear Blast égisze alatt látott napvilágot, tehát az előrelépés kétségtelen.
Az Alsó-Szászország tartományból származó csapat a metalszíntér egyik kellemesen belakott, tulajdonképpen mindig is undergroundnak számító szegletében, a doom/death szcénában alkot immár lassan tizenöt éve. Ha felsorolunk néhány zenekarnevet (Paradise Lost, Katatonia, Opeth), akkor nagyjából képben is vagyunk: letisztult, jórészt dallamos, ámde sötét és melankolikus, a prog-metal hatásait is magában foglaló, a tiszta és a hörgős ének kiegyensúlyozott és mértékkel történő alkalmazásával operáló zenét kapunk rendszerint a németektől. Jól kialakult stílussal bír tehát az együttes.
A Nailed To Obscurity valójában a két gitáros, Jan-Ole Lamberti és Volker Dieken szerelemgyermeke: ők a fő dalszerzők, bár azért a szerzemények zenekari munka során véglegesednek. A dolgok akkor indultak be igazán, amikor Raimund Ennenga énekes 2012-ben csatlakozott a brigádhoz, mert a frontember rendkívül szuggesztív és meggyőző teljesítményt nyújt: úgy dörrennek meg ezek a dalok az előadásában, hogy egész egyszerűen a székhez szegeződünk és az az irgalmatlan súly nem ereszt bennünket.
A németekre mindig is jellemző volt a visszafogottság, a mértékletesség és a giccsjelző szenzoruk tökéletes működése. Nagyon ritka ma már az olyan zenekar, mely pusztán a szűkön értelmezett stílusa zenei eszközeivel és a kompozíciós érzékével próbál tökéletes dalokat írni. Amikor egy banda a vonósok, szimfonikus megszólalás, operás női ének, suttogó szövegmondás, klisészerű népi hangszerek és melódiák, valamint a sóhajok-nyögések-szélzúgás-ágsusogás alkalmazásához nyúl, ott mindig érezni (és csakhamar ki is derül), hogy bizony a dalszerzői hiányokat célozták elleplezni ezekkel a giccses megoldásokkal.
Nos, a Nailed To Obscurity a hagyományos rockzenekari felállás (gitárok, dob, basszusgitár, ének), meg a súlyos riffek és dallamok erejében hisz és rendkívül szikár, lecsontozott hangszereléssel él, azaz itt nem találunk egyet sem a fenti elemekből. Raimund Ennenga szinte alig veszi elő (egyébként remek) tiszta énekhangját, hanem a kifejezetten brutális és lehengerlő hörgésével fejezi ki azt a depresszív, letaglózó atmoszférát, melyet a "Black Frost" dalai árasztanak magukból.
Ahogy az előző anyaguknál, most is előkúsznak szépen azok az akkordbontogatós, lebegős post-metal témák, melyek olyan izgalmassá teszik a germánok nótáit: ez leginkább a The Aberrant Host című dal középrészében vehető észre, hogy aztán az akusztikus lecsengésbe ismét teljes erővel robbanjon be a deathes dinamika.
A death/doom alstílusban alkotó bandák esetében alapvető feladat a színtér alapérzésének és hangulatának minél egyértelműbb megfogalmazása: a melankólia, az elmúlás, az elidegenedés mind-mind alaptémái a zsánernek és van is egy igen jól körülhatárolható dallamvilága ennek a szcénának. A korai My Dying Bride, a Katatonia, a Paradise Lost és az Anathema eléggé bejárták a szenvedés és a nyomorúság keskeny utcáit és sikátorait, így az elkötelezett rajongók kilométerekről, szinte zsigerből meg tudják ítélni, hogy megvan-e az a bizonyos atmoszféra.
Nos, a Nailed To Obscurity tökéletesen hozza mindezt, csak most mintha két olyan változás is történt volna, mely miatt valahogy kevésbé érzem érdekesnek a "Black Frost" zenei tartalmát. Egyrészt szinte teljes mértékben hiányoznak a gitárszólók, ehelyett inkább post-metal sikálások és akkordbontások, no meg ritmusgitározás folyik, de azok az ízes futamok, melyek a korábbi anyagaikon meghatározóak voltak, most nincsenek jelen.
Másrészt pedig maguk az emlékezetes dallamok is valahogy elmaradtak. Nagyon jó hallgatni a lemezt, csak éppen a különálló, memorizálható nóták híján valahogy egy kicsit egybemosódik a produkció. Furcsa dolog ez, mert külön-külön mindegyik tétel remek, de a bő háromnegyed órás, héttételes korong többszöri végigpörgetése után sem tudtam felidézni egyetlenegy refrént vagy bármilyen szokatlan megoldást, mely kiemelkedett volna a többi közül.
A post-metalosabb és már fentebb említett The Aberrant Host, a szép, líraibb Cipher és a több hangulati és tempóváltást is tartalmazó, komplex, mégis az album egyik legmelodikusabb tétele, a Tears Of The Eyeless határozható meg csúcspontként. Szó sincs arról, hogy a többi nóta gyenge lenne, csak önmagában egyáltalán nem hoz be semmi olyasmit, amit a hasonszőrű zenekarok az elmúlt huszonöt-harminc évben már be nem mutattak volna.
Kellemes, hallgatható és helyenként briliáns korong lett a "Black Frost", de úgy érzem, hogy a 2017-es teljesítményüket most nem sikerült elérniük. Nincs ezzel semmi gond: szerencsére nem tapasztalhatunk minőségi visszaesést, egyszerűen csak a németek most nem tudtak olyan kiugrót alkotni. Ezzel együtt a death/doom rajongóknak nem lehet majd panasza, de van egy olyan érzésem, hogy a "King Delusion" pozícióit esetemben a "Black Frost" nem fogja veszélyeztetni.
8/10
