A Pink Floyd 1973. március 24-én megjelent korszakalkotó, legendás, progresszív rock mesterműve - a "The Dark Side Of The Moon" - hangmérnökeként, továbbá az 1975-ben megalapított The Alan Parsons Project másodvonalas prog-rock zenei társulat vezetőjeként világhírnevet szerzett Alan Parsons 2019. április 26-án a Frontiers Records égisze alatt dobta piacra a legújabb szólóalbumát, mely a "The Secret" címet viseli.
A The Alan Parsons Project 1975-től 1990-ig tartó aktív évei alatt összesen tizenegy nagylemezt jelentetett meg, a szóban forgó korong pedig immáron az ötödik szólómunkája. A névválasztást pedig nem nagyon értem, mert oké, más zenészekkel karöltve nyomul a saját bandájával, de még így is majdnem ugyanaz a név, a Project kifejezést leszámítva, és a zenei irányvonal sem tér el különösebben a korábbi TAPP világától. Na mindegy, ez legyen a legnagyobb problémám a zenekarral, illetve a lemezzel kapcsolatban.
A műfaj rajongójaként fontosnak tartom, hogy a prog-rock lemezek borítója, a zenei tartalommal párhuzamban, kissé elvont vagy éppen művészieskedő, de mindenképpen elgondolkodtató, merengős legyen, vizuális élménnyel felturbózva párosuljon. Bár egyes mesterművek hallgatása során a leghatásosabb, ha az ember becsukott szemmel, kényelmesen hátradőlve hagyja, hogy a fantáziája által kreált párhuzamos univerzum magába szippantsa. Viszont a lemezborítók nézegetése, az abban való elmélyülés is hatásos lehet, főleg, ha az ember egy vinyllemezt tart a kezében.
A mennyországba zongorabillentyűk alkotta lépcsőn sétáló kalapos úriember szemet gyönyörködtető színharmóniában ábrázolva tökéletes választásként funkcionál a zenei koncepció mellé. Nagyon tetszenek a Pink Floyd hasonló jellegű lemezborítói, melyek a retinámba mélyen beleivódva rögzültek egy életre. A vinyllemezek szerelmesei gyakran hivatkoznak a lemezborító fontosságára, melynek hiánya viszont egy digitális anyag esetében hiányérzetet kelthet a rajongókban. Az én szemszögemből nézve egy digitális fotó is kielégítő, melyet a számítógépem képernyőjén kinagyítva szoktam csodálgatni. Nem tudom a kezemben forgatni meg ilyenek, de nekem ez is elég. A zenén van a hangsúly, a többi csak plusz, lehet élni nélkülük.
A "The Secret" Alan Parsons eddigi munkásságára jellemzően kellemesen lágy, melodikus, illetve balladisztikus hangvételű szerzeményeket közvetít a hallgató felé. A zenekarvezető mellett felsorakozó bandatagok (P.J. Olson - ének, Danny Thompson - dob, Guy Erez - basszusgitár, Tom Brooks - szintetizátor, Todd Cooper - szaxofon/ének, Dan Tracey - gitár/háttérvokál, Jeff Kollmann - gitár/ének) mellett ismert vendégzenészek is szerepelnek egy-két dalban.
A lemezt nyitó The Sorcerer's Apprentice-ben például Steve Hackett (Genesis) pengeti a hathúrost. Ez a darab egyébként kissé ki is lóg a sorból a komolyzenei elemek alkalmazása miatt. Majd az első kislemezként már megismert Miracle következik Jason Mraz vendégszereplésével. Ezután a vonósokkal indító As Lights Fall könnyed, vidám hangvételű dalocska deríti jó kedvre az embert. A One Note Symphony kissé komolyabb éle újabb színezetet ad az albumnak. A Foreigner énekese, Lou Gramm énekével rögzített, az albumról kimásolt harmadik kislemez, a Sometimes egy gyönyörű, szerelmes ballada, nagyívű, könnycseppfakasztó darab.
A Soiree Fantastique szintén hasonlóan felemelő, balladisztikus, dallamorientált szerzemény. A Fly To Me nyugis, lazulós, az előbbiekhez képest talán egy kissé visszafogottabb (mármint nem olyan nagyszabású) darab. Aztán vannak itt még csemegék (Requiem, Years Of Glory, The Limelights Fade Away), továbbá az I Can't Get From Here, mely a 5-25-75 című film betétdalaként is szolgál.
Alan Parsons ismét hozta a formáját: a dallamos progresszív rock rajongói valószínűleg hűséges társként tekintenek majd erre az anyagra, de aki csak egy kellemes, nyugis anyagra vágyik a sok zúzós muzsika után, neki is kedvére válhat a korong relaxációs zene gyanánt.
9/10
Fotó: Simon Lowery, hivatalos FB-oldal
