CROWHURST – III (2019)

2019. május 09. - Chloroform Girl

2000x2000_300dpi_800.jpg

Megvan az az érzés, amikor egy cukorkaboltban minden fajtából bezsákolunk pár darabot, csak azért, hogy otthon fülig ragacsosan, az üres zacskó felett ülve megállapítsuk, hogy melyikből kellett volna többet hozni, és melyik az, ami csak a helyet foglalta a finomabb darabok elől? Nos, hasonló érzéseket hagyott bennem a Crowhurst legfrissebb, április elején napvilágot látott albuma.

A kaliforniai együttes nyolc éves fennállása óta nem csak rengeteg stúdióalbumot és kislemezt adott ki, korábbi albumain számos producerrel és művésszel is működött együtt; elég csak megemlíteni a Deafheaven és az Oathbreaker Jack Shirley-jét, vagy akár a többek közt a Type O Negative-ből ismert Tara Vanflower-t, hogy csak párat emeljek ki. Legújabb albumuk, a Prophecy Productions gondozásában kiadott „III” címe azok számára is kapásból elárulja, hogy ez a lemez egy trilógia záró fejezete, akik korábban egyáltalán nem foglalkoztak a Crowhurst munkásságával. A korong dalai nem csak zeneileg nyúlnak vissza a legkülönfélébb műfajokhoz, Jay Gambit például a moziklasszikus Született gyilkosokból és az amerikai TV-sorozatból, az Alkonyzónából is sokat idéz – az album záródarajba, a Five Charachters In Search Of An Exit például egyenesen a sorozat egyik epizódja után kapta a címét.

A Crowhurst többek közt black metalként, de legalábbis post-blackként aposztrofálja magát; ezt a hangzás az album során több ponton  alá is támasztja. Az I Will Carry You To Hell például minden avantgárd black metal kedvelőnek ínyére lehet: kiszámíthatatlan, rendkívül agresszív ritmusképletek, acsarogva üvöltő vokál, némi duplázó, grandiózus hangzás, mindez megkísérve valami baljós, egyházi  hatású kórus és billentyű keverékével. A Five Charachters In Search Of An Exit pedig talán a lemez legsötétebb és legerősebb darabja. Kíméletlenül nyit, a kíséret annyira torz és nyers, hogy a különböző hangszereket alig lehet egymástól elkülöníteni. Igazi súlyos, félelmetes black metal darab; a gitárok húrjain mintha mérgezett egerek futkosnának fel és alá, a perkussziós részleg az évtized zivatarját idézi borultságával és torzságával, a bridge-ben felhangzó elektromos kisülés effektek és hisztérikus üvöltések pedig felteszik a sötét koronát az apokaliptikus hangulatra.

A Crowhurst viszont nem riad vissza attól, hogy elrugaszkodjon a black metal stílusjegyeitől, legyen ez akármekkora ugrás is. A Self Portrait With Halo And Snake például (főleg az agresszív nyitódal után) meglepően lágy és kiegyensúlyozott. Jay Gambit éneke higgadt, kellemesen mély, az intonáció már-már dark country-ba illő, akár Nick Cave is énekelhetné ezt a dalt, és senkinek nem tűnne fel. A Ghost Tropic is a csendesülős(nek induló) számok táborát erősíti: leszedált, naplementenézős akkordbontások oldják fel az előző darab disszonáns feszültségét.

Amennyire megnyugtató tud lenni, pont olyan mesteri módon kavarja fel az együttes a kedélyeket. A La Faim például korai punkot idéző statikus erősítőzúgással nyit, a vokál pedig inkább csak kántál. Zörejek, sötét riffek teszik nyomasztóvá az atmoszférát, a dal második felében megszólaló gitárszóló-szerűségnek pedig mintha az lenne az egyetlen célja, hogy a hallgató rosszul érezze magát tőle.

Nem is próbálkozik harmóniákkal, az embernek az a képzettársítása támad tőle, mintha a művész a gitárnyak húros felével próbálna felsikálni egy makacs szennyeződést a színpadról. A záródal amúgy is borús bridge-je pedig váratlanul egy furcsa, sötét elektro témába vált át, ami tökéletesen jól illett volna a Kontroll című film epikus metróbulis jelenetébe – ha a bulit még pár szinttel lejjebb, még problémásabb szereplőkkel rendezték volna meg.

Ami még feltétlenül kiemelendő, az a Crowhurst atmoszferikus elemekkel való operálása. Egyértelmű, hogy kilencéves pályafutása során Jay Gambit mesterévé vált ennek a tudománynak, az ide-oda csapongó műfajok mellett mindig megtalálja a tökéletes aláfestést. A The Drift csilingelő gitárjai, a mélyre hangolt, torzított hangszerek ellenére mégis légies hatást keltő kíséret, a szokatlan atmoszferikus elemek megjelenése egészen különleges képet fest; mint egy elektronikusan szimulált hullámverés. Megjelenik a női vokál is, még ha csak pár hangot ismételgető, szöveg nélküli éneklésre. Elismerésre érdemes még a már megemlegetett Five Charachters In Search Of An Exit Sign elektronikus outrója: a repetitív, nehéz szintetizátortémákkal körített fel-felhangzó „There is no exit sign” üvöltések páratlanul nyomasztó, reménytelen hangulatot árasztanak.

Ami véleményem szerint az album gyenge pontját jelenti, azok a lágy dalok vokáljai; Jay Gambit dünnyögésbe hajló, pár hangot használó, melankolikus tiszta éneke megnyugtató ugyan, de hosszú távon nem tudja fenntartani az érdeklődést, a kiválóan felépített dalok még jobban ülnének, ha a frontember izgalmasabb énekstílus mellett tette volna le a voksát. A tehetsége megvan hozzá, ezt a lemez több pontján is bizonyította.

8/10

19983951_689738207891913_6589122655572318439_o_800.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr214816270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.